kintsugi

a nagylányom elalvásnál a fülcimpámat morzsolgatja finom kis ujjaival. a kislányom két pici lábfejét a tenyerembe teszi és addig kell szorítsam, míg teljesen el nem alszik.

a nagylányom haja lágy loknikban omlik le egészen a derekáig. a kislányom haja egyenes, mint a szög, szétálló szőkeség.

a nagylányom mikor időt húz, azt mondja: "csak még ezt hadd pakoljam el!" a kislányom édes nyálas babapuszikkal takar be.

a nagylányom mindent  velem, együtt, segítsek. a kicsi meg egyedül, azt kiáltja: "én!"

a nagylányom lágy eső egy meleg, nyári estén. a kislányom gyors léptű, friss hegyi patak. 

a nagylányom lágy, omlós föld, melyben vadvirágok teremnek. a kislányom kemény agyag, ügyes kézzel formálandó.

ölelő karjaik nyakam körül klárisok, hófehér gyöngysorok, kezecskéik lágy selymekkel betakarnak, hangjuk mindig zene, sohasem zaj, szemük ragyog, szájuk nevet. teljessé tesznek ott is, ahol eddig azt sem tudtam, hogy csorba vagyok.

nagylányom

néha tükröm, néha árnyékom, vakfoltom, holtterem, amire csak az ő szemeivel láthatok rá, mert magam előtt titok, idegenség marad. bármennyi ideig is bűvölöm, csak a felszínt kapirgálja a tekintetem. tanít, hogy a traumáim tartsam meg magamnak, ő köszöni, de nem kér belőlük, van neki sajátja, az enyémnél különb. 

hús a húsomból, vér a véremből, de csak félig az enyém, teljesen, mindig, örökkön örökké csakis önmagáé. 

anyáim

vannak pillanatok, amikor a látszólag egymással párhuzamosan futó szálakról hirtelen kiderül, valójában mind ugyanannak a gombolyagnak a részei. én pedig a macska vagyok, aki nem akar már játszani vele.

ha valakitől folyton bocsánatot kell kérni, az kinek a tragédiája? nem a tükör hibája, ha nem tetszik, amit látsz benne. mikor az "anyád büszke lenne rád" olyan durva sértés, amit sose bocsátanának meg nekem. lányaim vannak, és már értem, mindennél erősebb bizonyossággal, hogy miért. anyáim terhét most rakom le, ebben a pillanatban, ezeket a sorokat írva. 

erős, transzformatív tapasztalások adják a tudtomra: van erőm a békességhez. pusztában álló, magányos cédrus vagyok, lányaim cédrusa. a beérkezettség érzésével eltelve tudom, hogy az eltávolodás nem egy tragikus fordulat, hanem a gyógyuláshoz vezető egyetlen út. hogy a lányaimat csak egy ilyen nő, mint én, menthette meg anyáim terhétől. hogy a helyem nem ott van, ahova raknak, hanem ahova szabad akaratomból megyek. hogy a fájdalmam nem az enyém, hanem anyámé és az ő anyjáé, és tőlük ezért hiába várnék vígasztalást. 

július 2.: a nap, amikor a lányaim olyan anyát kaptak, akire tényleg büszkék lehetnek.

Lányaim

Néha észre sem veszem, de önkéntelenül is hálálkodom a Jóistennek a gyerekemért, aki a világ legokosabb, legviccesebb, leggyengédebb, legszabadabb teremtménye. Naponta érzem, hogy jutalom ő, amit fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki. 

Napokon vagy heteken belül megszületik a gyerekem, akiről még semmit sem tudok, de a puszta létezése csoda. Még a megfoganása előtt olyan dolgokat tanított önmagamról, melyek alapjaiban formálták a személyiségemet - vágyakról és szükségletekről, akarásról és ráhagyatkozásról. 

Lányokat szülök, akiket ez a világ sosem fog igazán megérdemelni, mert többek és teljesebbek ők mindennél, amit az nyújtani tud. Az én feladatom meggyőzni őket arról, ha kell minden áldott nap, hogy a hiba nem bennük van és így is, akkor is, mindig van értelme. Kell, hogy legyen. 

hirtelen meglátni

amikor rendszeresen jártam futni, az állandó útvonalunkon volt egy nagyon hosszú egyenes szakasz, épp a táv közepénél, amikor a kezdeti lelkesedés már alább hagyott, de még mindig kurva messze a vége. fizikailag sem esett jól, de pszichésen tett igazán próbára, ezért elkezdtem mindig csak a következő villanyoszlopig futni. az megfogható, közeli és teljesíthető célnak tűnt. aztán a következő villanyoszlopot is elértem, és a következőt... és egy ponton már láttam ennek a végtelenül hosszú, nyomasztó útszakasznak a végét, ami még mindig messze volt a céltól, de valahogy úgy éreztem, ha ezen túlvagyok, semmilyen nehézség nem akadályozhatja meg, hogy bevonszoljam magam a finisbe. 

2009-ben érettségiztem és kezdtem az egyetemet. végtelenül hosszú, nyomasztó évek vannak mögöttem, amikor az elvárások és saját mentális küzdelmeim mellett mindig csak a soron következő vizsgaidőszak teljesítése tűnt megvalósíthatónak, ezért sosem gondolkoztam azon, hogy mi lesz utána. az elején nagyratörő terveim voltak, őszinte lelkesültséggel vágtam bele a képzésbe, de már menet közben is éreztem, hogy változom - az eredeti ambícióim elhalványultak és már csak a muszáj hajt előre. talán egy furcsa önvédelmi mechanizmus dolgozott bennem, hogy nem kezdtem el ezeket az kérdéseket menet közben feszegetni. talán az egyetem falain és általában véve az oktatási rendszeren túli riasztó ismeretlentől való félelem hajtott újra és újra a felsőoktatás felé. talán a csupa kötöttség mellett ez adta meg leginkább a szabadság illúzióját. 

a héten elkezdődik az utolsó egyetemi félévem. gyenge pillanataimban már keresem a lehetőségét annak, hogy szeptembertől hol, milyen szakon, milyen képzési rendben tudnám folytatni a tanulmányaimat, aztán emlékeztetem magam arra, hogy elég. ott vagyok annak a nagyon hosszú utcának a végén, közel 30 villanyoszloppal a hátam mögött és tudom, hogy ez még nem a cél, de már legalább látom. július után egy jó darabig nem akarok egyetemista lenni, de előtte még bevonszolom magam a finisbe.