nagylányom

néha tükröm, néha árnyékom, vakfoltom, holtterem, amire csak az ő szemeivel láthatok rá, mert magam előtt titok, idegenség marad. bármennyi ideig is bűvölöm, csak a felszínt kapirgálja a tekintetem. tanít, hogy a traumáim tartsam meg magamnak, ő köszöni, de nem kér belőlük, van neki sajátja, az enyémnél különb. 

hús a húsomból, vér a véremből, de csak félig az enyém, teljesen, mindig, örökkön örökké csakis önmagáé.