2016. február 17., szerda

a szakításról

így, lassan 2 hónappal azután, hogy az első "szerintem..."-ek elhangzottak, még mindig nem tudom, hogyan értékeljem a történteket. mert ugye először jött a drámai bejelentés, hogy ő már nem érzi úgy, de igazából nem is tudja, és most akkor mi legyen. aztán a próbálkozás, amikor én igyekeztem, mint állat, ő meg hagyta is magát meggyőzni, hogy ne szakítsunk, meg nem is. aztán a szakítás, amit ha én nem kényszerítek ki belőle, akkor talán sosem hangzik el, és akkor én sem lettem volna képes végre megfogalmazni, hogy nekem miért is nem volt fáklyás menet az elmúlt másfél év, és akkor talán sosem jön rá, hogy mekkora egy önző pöcsként viselkedett. ettől persze nem lesz újra szerelmes az ember, de kezdetnek nem rossz, ha belátja, sokkal inkább felelős a kialakult helyzetért, mint előtte hitte.

most ott tartunk, hogy hétfő este jöttem vissza Luccából, ahol egy izgalmas, vidám, nagyokat beszélgetős, jókat evős-ivós hétvégét töltöttünk el együtt, csak hogy a szalonképes tevékenységeket soroljam (a többit megtartom magunknak). sőt, a repülőtéren azzal búcsúztunk, hogy akkor most igen, járunk - azt viszont, hogy ez mit jelent, ne kérdezze senki, mert fogalmam sincs. mert eddig is beszéltünk naponta, eddig is telefonáltunk hetente többször, eddig is e-maileztünk alkalmanként, ahogy ezután is fogunk. éppen csak eddig "szakításban voltunk," most meg talán már nem vagyunk.

de katarzis, önfeledt öröm sajnos nincs. a paktum ugyan meg lett kötve, ugyanakkor az apróbetűs részben ott van, hogy "de azért még van egy-két dolog, amiről beszélnünk kéne." legközelebb 1 hónap múlva látjuk egymást, addig persze még sok minden történhet, nagy összeveszés és békülés is, simán, de most az a kétségbeejtő és aggodalmas érzés bujkál bennem, hogy én ennek a kapcsolatnak már soha többé nem fogok tudni felhőtlenül örülni. talán soha többé nem fogok tudni úgy hinni kettőnkben, mint mindezek előtt. bár azok után, hogy ő ki tudta mondani azt, hogy nem szeret, talán önámítás azt hinnem, hogy valaha is úgy hitt bennünk, ahogy én. akkor meg minek erőlködjek?