mindenki a maga gyerekének a kovácsa

mindenki, aki gyereknevelésre adta a fejét, kapott egy lehetőséget, hogy legjobb tudása szerint halmozzon hibát hibára. én sem kérek ennél többet: úgy csinálni, ahogy a legjobbnak érzem és ezért ne kelljen elnézést kérnem senkitől.

első lecke

sokszor olvastam, hogy az igazán fontos dolgokat a gyerekek tanítják meg a szüleiknek - bevallom, ezt amolyan coelho-i, szuperszentimentális, geil bullshit-nek tartottam. aztán gyerekem lett. és félreértés ne essék, nem kaptam direkt leckéket etikából, időmenedzsmentből vagy atomfizikából tőle, mégis érzem, hogy bizonyos dolgokon változtatnom kell.

van a fejemben egy kép arról, hogy milyen irányba szeretném terelgetni a gyerekem, hogyan szeretném segíteni a személyiségfejlődését, milyen életet szánok neki és mi az, amitől inkább megkímélném. ehhez neki szüksége van egy olyan szülőre, aki hitelesen tudja mindezt képviselni és jó példával, bátorítással és szeretettel teszi számára vonzóvá ezt az életet.

és akkor felteszem magamnak a kérdést: én ilyen szülő vagyok? képes vagyok ilyen szülővé válni? a válaszaim pedig a következők: nem, még messze nem vagyok az a szülő, akire a gyerekemnek szüksége van ehhez, és sajnos egyelőre még erősen birkózom azzal, hogy a kényelmes, ám sem az én, sem a gyerekem jól létét nem szolgáló rutinjaimat megtörjem és elinduljak a helyes úton.

most 8 hónapos és napról-napra látom, ahogy nyílik az értelme - nincs már túl sok időm, hogy tényleg leszámoljak a rossz beidegződésekkel és azzá az emberré váljak, akire a gyerekemnek szüksége van. sőt, az igazság az, hogy mindig is olyan akartam lenni, csak soha nem találtam elég erős motivációt ahhoz, hogy kitartsak az elhatározásaim mellett. na, hát most majd megtanulom, mert nincs más út. megtanulom, mert muszáj. megtanulom, mert meg akarom tanulni. megtanulom, hogy aztán egyszer őt is megtaníthassam minderre.

az ellenség a kapukon belül van

miért baromi fárasztó anyának lenni? nem az éjszakai ébredések vagy a végtelen mondókázások miatt, hanem a sok nyomasztó, kívülről ránk aggatott elvárásokkal és az igazságtalan számonkérésekkel van a gond. mert számomra sosem az a kérdés, hogy tudok-e elég jó anya lenni - nyilván törekszem a legjobb formámat hozni, még ha ez nem is sikerül minden nap és ez a legtöbb, amit elvárhatok saját magamtól.

ennél sokkal alattomosabban kúszik be a bőröm alá egy másik kérdés: mások szerint is elég jó anya vagyok-e? mert az én belső mércém egy dolog, de annyira sokféleképpen lehet megkérdőjelezni a szülői rátermettségemet (és senkinek ne legyen illúziói: meg is teszik lépten-nyomon), amit nem is gondoltam volna. 

van, aki kéretlen jó tanácsokkal bombáz, hogy milyen remek elfoglaltságokat lehetne kitalálni egy 8 hónapos gyereknek, meg hogy milyen farsangi jelmezt kellene majd varrnom neki az ovis ünnepségre. feltalálom magam, köszönöm.

van, aki számon kéri rajtam a napirendet ("még csak most megy aludni?") vagy azt, hogy hány réteg ruhát adok a gyerekre. egy rövid elbizonytalanodás után azért ilyenkor mindig eszembe jut, hogy születése óta kb sosem folyt az orra és két kezem elég lenne rá, hogy az igazán rossz éjszakáit összeszámoljam. 

van, aki egyszerűen csak teljesen figyelmen kívül hagyja azokat a nevelési elveket és irányvonalakat, amiket megfogalmaztunk és megy a saját feje után, mintha folytonos szereptévesztésben lenne a saját helyzetét illetően. egy alternatív valóságban él, ahol a gyerek, akit én szültem, az ő álmának beteljesülése. 

gyereket vállalni közügy, és mindenkit csak a jó szándék vezérel amikor soha nem lankadó lelkesedéssel ébresztgeti bennem a kétségeket. és nincs semmi köztem és közöttük, ami megvédene, ami mögé elbújhatnék, csak a kényszeredett mosolyok és az a bizonytalanság, amit magamban hordozok és ami ellen aztán küzdhetek minden nap. 

Zénón és az ő paradoxonjai

nem igazán vágyom arra, hogy "influenszerként" tetszelegjek, ezért a gondolataim csatornázására még mindig ez a kis eldugott, félig-meddig elfelejtett blog a legalkalmasabb felület.

szóval jelen állás szerint van egy 7.5 hónapos gyerekem, egy félig kész házunk, egy félig elköltött hitelünk, egy félig sem megírt doktori disszertációm és egy világjárvány, ami vagy véget fog érni a nem túl távoli jövőben, vagy nem. olyan érzés most ez az egész, mint a fának hajított kő esete Zénón paradoxonja szerint: a nagy mérföldköveket mindig csak megközelíteni lehet, elérni sosem. egy állandó, lassan erősödő idegesség kezd úrrá lenni rajtam és egyre inkább azt érzem, hogy a jelen körülmények között képtelen vagyok létezni. de ahhoz, hogy ez a szorongás elmúljon, nem elég egy újabb félmegoldás vagy részeredmény, hanem valami drasztikus átrendeződésre van szükség az életemben. nem érzem magam igazán boldogtalannak, de megrekedtnek igen.

a legszomorúbb az egészben, hogy amit én tehetek ennek érdekében, az szinte elhanyagolható. ha egymagam fel tudnám építeni azt a nyomorult házat, már megtettem volna, de legalábbis minden szabad percemet azzal tölteném, hogy ások, betonozok, vezetékezem, burkolok... amit éppen kell. ehelyett a kivitelező, a bank, az időjárás, az univerzum jóindulatára vagyok kénytelen bízni magam és reménykedni, hogy olyan nagyon azért nem sikerül(t) elbaszódnia semminek. 

persze, tudom, hogy a boldogságomat, a fizikális és pszichés jóllétemet nem érdemes ilyen dolgoktól függővé tenni, de azért így másfél év után azt hiszem már tudnám értékelni, ha hét helyett csak kettő másik emberhez kellene alkalmazkodnom.