van-e magány, ha ketten vagyunk és mostantól örökké ketten leszünk, elszakíthatatlan, biológiailag determinált, kényszerű és feloldhatatlan közösségben? most még a fizikai testen is osztozunk és próbálgatjuk akaratainkat. hol kedves odafordulással, hol ütve-rúgva feszegetjük egymás és önmagunk határait. ismeretlen világok várnak ránk, de véletlenül sem ugyanazok az univerzumok, csak mi vagyunk a közös metszet, de a halmazainknak uniója nincs és soha nem is lesz. távolodások és közeledések, eltévedések és visszatalálások várnak ránk, évtizedes rabság egy olyan börtönben, ahol egymás rabjai és őrei vagyunk. egyszerre élesen és homályosan látjuk önmagunk visszatükröződésében a másikat, a hiátusokat gondosan kitömködve saját énünkről alkotott kényszerképzeteinkkel.
már most gyűlölöm magamban mindazt, amitől nem foglak tudni megóvni téged és csak remélni merem, hogy - velem ellentétben - te képes leszel mindezt megbocsátani. azt hiszem, a legfontosabb a hibákat tanulni. a többi úgyis jön magától.
