elmondom, milyen fiúkkal volt dolgom az idén, mert szerintem erőlködés nélkül sikerült negatív csúcsot felállítanom a "tökéletesen működésképtelen próbálkozások" kategóriájában. előre kell azonban bocsájtanom, hogy nem csak ők, hanem nyilvánvalóan én is tökéletesen alkalmatlan voltam (sokszor nem csak velük, hanem úgy általában bárkivel) egészséges érzelmi megnyilvánulásokra, úgyhogy itt is maximálisan igaz, hogy "kettőn áll a vásár" és véletlenül sem akarok semmilyen vizes lepedőt húzni a srácokra, akik miatt egész évben vergődhettem. na meg persze ki tudja, talán csak hazudok megint.
1. a zenész, aki a legrosszabbkor jött és volt olyan jellemtelen alak, hogy másfél hónapig hívogassan részegen, amit én akkor roppant megértően fogadtam és hihetetlenül ellenállhatatlan tartottam. készséggel trécseltem vele hajnalok hajnalán hosszú percekig, pedig már akkor is nyilvánvaló volt, hogy ez az egész eleve hamvába halt ötlet (ezt remekül bizonyítja, hogy sose jöttünk össze igazán, de drámai jelenetek keretében tudtunk szakítani legalább 5-6 alkalommal a röpke másfél hónap alatt). miatta sose tudtam sírni, pedig nagyon akartam.
2. a készséges, aki szintén a legrosszabbkor jött, mert minden sérelmet, amit a zenésztől elszenvedni kényszerültem ("kényszerültem," persze... önként és dalolva vállaltam), azt rajta toroltam meg. tudom, hogy nem volt tisztességes a viselkedésem, de sosem áltattam azzal, hogy tőlem mást is várhat - legalábbis a szavaimmal nem, a tetteim talán félreérthetőek voltak. igazából nem vagyok benne biztos, hogy meg fogja érteni, de minden kíméletlenségem ellenére (vagy mindezzel együtt) hihetetlenül hálás vagyok neki és az adott szituációban ő volt a legjobb dolog, ami történhetett velem.
3. a mérnök, aki nagyon cuki volt, de pont egy ilyen kapcsolatot hagytam magam mögött, nyilván okkal, úgyhogy nem igazán másztam volna vissza a cseberből a vederbe. pár-randis történés, nem is tudok róla többet mondani.
4. a tiroli, aki egy másik országból igyekszik nap mint nap bizonyítani, hogy érdemes magam mögött hagynom csapot-papot a kedvéért. az a baj, hogy én képtelen vagyok az ilyen szintű (világ)csavargásra, hogy úgy váltsak országot, mint más ember az alsóneműjét. bár néha készséggel eljátszok a gondolattal, mert alapvetően ígéretesnek tűnik a srác, de ezeket nyugodtan felfoghatjuk pillanatnyi elmezavarnak, mert olyan messze állnak mindenféle realitástól, mint ide Tirol.
5. az irodista, aki miután már éppen felkeltette az érdeklődésem, közli, hogy igazából van barátnője és nem is gondolta volna, hogy érdemben reagálok a megkeresésére. hát erre mégis mit mondhat az ember? én csak nevetni tudtam. persze, neki biztos nehéz, mert hiszen ki kéne lépni a komfortzónájából ahhoz, hogy bármi is történjen az életében (amire saját bevallása szerint sem képes), de akkor mégis mit várt? egy ilyen pasival nem csak, hogy nem tudnék, de nem is akarok mit kezdeni... küzdjön csak szépen a saját életével egyedül és térjünk vissza a kérdés megvitatására, amikor megtalálta a tökeit.
6. valaki, akiről még nem akarok, mert nem tudok írni. aki befészkelte magát a fejembe és minden éjjel ott van az álmaimban. akinek az élete teljesen idegen az enyémtől, akitől 250 km választ el és aki miatt képes lennék mindezt leszarni és akár gyalog elindulni bárhova.... és aki, legalábbis azt hiszem, nem érdemelné meg mindezt, mert nem küzdött értem igazán.
a listán szereplő románcok mélysége, magassága, súlya és jelentősége természetesen eltérő, de mind emlékezetes maradt számomra. szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy ez közel sem valami szexuális memoár, szó sincs arról, hogy a skalpjaimat gyűjtöttem volna csokorba. ez egy grafikon szerelmeim megtört vonaláról (intertextuális utalás, lásd még: Szerb Antal), érzelmi hullámvölgyekről és mindazokról az impulzusokról, amik az elmúlt bő fél évben értek. mindezt így magam előtt látva azért be kell vallanom, szörnyen tragikomikus a helyzet.
