kibeszéllek magamból

kibeszéllek magamból
szavanként
szétosztalak.

elkoptatlak
simává formállak,
hogy többé ne ejts sebet bennem.

talán elfogynak rád
a szavaim
meg a fájdalom.

pedig ez még
nem több, mint
a szükség.

jolene

nos, eljött a pillanat, amikor miley cyrus szerepel a blogomban. övé a megtiszteltetés, de ez a szám így ebben a formában most nekem nagyon jó.

tragikomédia

amikor megkapod, amit akartál, de nem úgy, ahogy akartad. így inkább nem is kellett volna.

igen, nekem tényleg semmi sem jó. de legalább jóízűen tudok magamon nevetni.

felismerés

amikor egy jó seggű, csibészes mosolyú tizennyolc-húsz éves srác láttán már nem az jut szembe, hogy milyen válogatott módszerekkel rontanám meg, hanem hogy "jaj, bárcsak örökbefogadhatnám!" akkor az azt jelenti, hogy megöregedtem.

érzem a korom.

simonmárton

hát Simon Márton még mindig zseniális, ehhez nem férhet kétség. most legyen itt egy korábbi precedens erre az egyszerű megállapításra (önkényesen kiragadott slam-szöveg):

                                         "...fordítsak hátat
mert egy millió hosszúlépés kell majd utánad
dünnyögünk, hogy indulj el egy úton satöbbi
nyilván idegenek vagyunk, nem kell összetörni
addig meg a szemedben melegszem, mintha tűznél,
mielőtt felállnál és szépen arrébb ülnél"

folyamatos éberség

néha azon kapom magam, hogy olyan erővel szorítom össze a fogaimat, ami már fizikai fájdalmat okoz. ilyenkor az arcizmaim megfeszülnek, a számat összeszorítom, a halántékomon érzem, hogy emelkedik a nyomás és a nyelvemet a szájpadlásomhoz nyomom. mindeközben nagyon koncentrálok arra, hogy ez csupán derűs mosolygásnak hasson.

talán ha ilyen szigorú kontroll alatt tartom magam, akkor senki nem tud róla, mi zajlik odabent és talán semmi nem jut be odakintről; talán a harsány jókedvem miatt nem kapok újabb kérdéseket; talán megmaradok magamnak - ha már nem bízhatom magam másra. nem is gondolná az ember, hogy ebben milyen pokolian el lehet fáradni.

mindennapi apró bűnök

most már biztos, hogy pokolra jutok, mert amikor Pál megtérésének/elhívásának történetét olvasom, folyton az a gondolat visszhangzik a fejemben, hogy "kurvából lesz a legjobb feleség." ó, én gyarló, ostoba lélek.

váratlan meglepetés

6-7 évvel ezelőtti szerelmes levél. 

6-7 évvel ezelőtti szerelem.

talán 6-7 év múlva ugyanezt fogom érezni ezzel kapcsolatban is, ezt az bájos nosztalgiát. 

búcsú helyett

én azt hiszem életemben nagyon kevés dolgot csináltam jól vagy jókor - már ami az emberi kapcsolataimat illeti. most mégis úgy érzem, hogy sikerült, függetlenül attól, milyen pokolian fáj ez most nekem és S-nek.

hogyan lehet több mint másfél évet összefoglalni, tisztességgel meggyászolni és aztán szépen emlékezni rá? fogalmam sincs. a (talán) utolsó nagy beszélgetésünk hosszú csendjeiben felidéztem azokat a csodás pillanatokat, amiket együtt éltünk meg és óhatatlanul is mosolyognom kellett. kellemes melegség, az elmúlt hónapok leírhatatlan boldogsága és a tény, hogy ebből mára bennem csak lenyomatok, emlékek maradtak. csak felidézni tudom az érzést, nem átélni.

egy csodás barát, egy csodás társ és egy fantasztikus ember ő, de ezt meg kellett tennünk, mielőtt tönkretesszük egymást lassan, módszeresen és kíméletlenül. én annyira szeretem őt, hogy akár ilyen áron is, de meg akarom óvni attól, ami most rá(nk) várna. remélem, sikerül. remélem, nem akar kizárni az életéből ezután sem, mert ha a szakítás tényébe nem is, abba biztosan belehalnék. mert nyilván engem is megvisel. szörnyen.

se

a feszültség levezetésének mindenki megtalálja a módját, én sírni szoktam, de megállíthatatlanul. volt is egy elég teátrális jelenet, amikor az alapvizsgán épp a feleletem közepén kezdtem bőgni - mondanom sem kell, a kedves vizsgáztató tanárok legnagyobb megdöbbenésére.

de most nem.

rosszkor történik

ez lett volna az a rész, amikor pihenek, feltöltődöm és lélekben megerősödve vágok neki az új félévnek.  ezzel szemben most elveszett, üres és tanácstalan vagyok - az egyetlen dolog, ami vígasztalhat, hogy talán más is ilyennek látja a helyzetét.

pocsék időzítés, de azt hiszem ez az én történetem: mindig csak majdnem elég jónak lenni.  

ugyanaz

kétszer. 

másodszor.

chill out

ellenérzés.

ez egy olyan bejegyzés, amiben nem fogom én is, mint hozzám hasonlóan már oly' sokan, leírni, hogy a neptun szar, mert az igazán gáz lenne és amúgy sem történne semmi. az elte viszont úgy, ahogy van, dékánnal és TO-s nénikkel együtt: bekaphatja. nem kevés embernek keserítették meg az életét teljesen fölöslegesen, azokról az apró bonyodalmakról nem is beszélve, hogy én pl a mai napig egyetlen néprajzos tárgyat sem látok a kis rendszeremben. egyet sem!!!

szóval, kedves neptun, neked bizony a jó kurva anyád. 

el camino

én nem nagyon szoktam keresni jeleket vagy utalásokat arra vonatkozóan, mit kéne tennem. úgy értem, nem fürkészem az ómeneket és alapvetően nem hiszek abban, hogy bizonyos véletlen utamba kerülő dolgoknak különösebb jelentése lehet. ez csak expresszionizmus, a lelkem visszhangjai. persze, néha én is úgy érzem, hogy valaki terelget, de erre inkább csak utólag szoktam rádöbbenni.

aztán van, amikor nem így. amikor ordítja bele minden ide az arcomba, hogy valamit tenni kell. és most el kéne döntenem, hogy figyelmen kívül hagyom-e mindezt, talán még tiltakozom is vagy csak hagyom, hogy történjenek dolgok.

és most ilyen zenéket hallgatok:

a reform az reform

anya: ...ne is mondd! valamelyik hajnalban arra ébredtem, hogy álmomban kétségbeesetten, zokogva magyarázom valakinek, hogy én most már nem történelmet, csak történelmi olvasmányokat fogok tanítani.

lelraab: hoffman rózsa beférkőzött az álmaidba...

lóbajok

sose gondolná az ember, micsoda aggodalomra adhat okot annak a puszta ténye, ha egy ló lefekszik.aki kicsit is jártas a témában, hirtelen féltucat okot tudna felsorolni és garantáltan nem szerepelne benne az, hogy "mert elfáradt." 

az én kis hülye lovam az elmúlt másfél-két hétben válogatott módszerekkel igyekezett egyik kétségből a másikba ejteni engem és kedves családomat - anyát azért, mert "jaj kisfiam," apát meg azért, mert "köszönjük doktor úr, akkor mennyi lesz? mennyi??!" én pedig órákat töltöttem, akár éjszakába nyúlóan is, az istállóban: bementem hozzá és az összes porcikáját végigsimogatva áramoltattam át belé a csít. mint mondtam, lassan két hete. 

a történet egy vénagyulladással kezdődött a jobb hátsó lábában, majd egy feltételezett babéziával folytatódott, közben többszöri belázasodás, fekvés, felállítás, maratoni sétálások az éjszakában, aggódás és kedélyes csevegés az állatorvossal. komolyan mondom, nem kívánom senkinek. 

a lényeg: most már úgy néz ki, hogy alakulunk. kezdi visszahízni azt a közel 60 kilót, amit leadott a megpróbáltatások közepette, a lázát tartósan le tudtuk vinni és a hangulata is érezhetően javult (az étvágyáról nem is beszélve). holnap ismét nyergelek és meglátjuk, mit szól a nagyfiú egy könnyed sétához - már csak annyi kéne, hogy ne szakadjon az eső. azt utálnám.