nem igazán vágyom arra, hogy "influenszerként" tetszelegjek, ezért a gondolataim csatornázására még mindig ez a kis eldugott, félig-meddig elfelejtett blog a legalkalmasabb felület.
szóval jelen állás szerint van egy 7.5 hónapos gyerekem, egy félig kész házunk, egy félig elköltött hitelünk, egy félig sem megírt doktori disszertációm és egy világjárvány, ami vagy véget fog érni a nem túl távoli jövőben, vagy nem. olyan érzés most ez az egész, mint a fának hajított kő esete Zénón paradoxonja szerint: a nagy mérföldköveket mindig csak megközelíteni lehet, elérni sosem. egy állandó, lassan erősödő idegesség kezd úrrá lenni rajtam és egyre inkább azt érzem, hogy a jelen körülmények között képtelen vagyok létezni. de ahhoz, hogy ez a szorongás elmúljon, nem elég egy újabb félmegoldás vagy részeredmény, hanem valami drasztikus átrendeződésre van szükség az életemben. nem érzem magam igazán boldogtalannak, de megrekedtnek igen.
a legszomorúbb az egészben, hogy amit én tehetek ennek érdekében, az szinte elhanyagolható. ha egymagam fel tudnám építeni azt a nyomorult házat, már megtettem volna, de legalábbis minden szabad percemet azzal tölteném, hogy ások, betonozok, vezetékezem, burkolok... amit éppen kell. ehelyett a kivitelező, a bank, az időjárás, az univerzum jóindulatára vagyok kénytelen bízni magam és reménykedni, hogy olyan nagyon azért nem sikerül(t) elbaszódnia semminek.
persze, tudom, hogy a boldogságomat, a fizikális és pszichés jóllétemet nem érdemes ilyen dolgoktól függővé tenni, de azért így másfél év után azt hiszem már tudnám értékelni, ha hét helyett csak kettő másik emberhez kellene alkalmazkodnom.
