amikor rendszeresen jártam futni, az állandó útvonalunkon volt egy nagyon hosszú egyenes szakasz, épp a táv közepénél, amikor a kezdeti lelkesedés már alább hagyott, de még mindig kurva messze a vége. fizikailag sem esett jól, de pszichésen tett igazán próbára, ezért elkezdtem mindig csak a következő villanyoszlopig futni. az megfogható, közeli és teljesíthető célnak tűnt. aztán a következő villanyoszlopot is elértem, és a következőt... és egy ponton már láttam ennek a végtelenül hosszú, nyomasztó útszakasznak a végét, ami még mindig messze volt a céltól, de valahogy úgy éreztem, ha ezen túlvagyok, semmilyen nehézség nem akadályozhatja meg, hogy bevonszoljam magam a finisbe.
2009-ben érettségiztem és kezdtem az egyetemet. végtelenül hosszú, nyomasztó évek vannak mögöttem, amikor az elvárások és saját mentális küzdelmeim mellett mindig csak a soron következő vizsgaidőszak teljesítése tűnt megvalósíthatónak, ezért sosem gondolkoztam azon, hogy mi lesz utána. az elején nagyratörő terveim voltak, őszinte lelkesültséggel vágtam bele a képzésbe, de már menet közben is éreztem, hogy változom - az eredeti ambícióim elhalványultak és már csak a muszáj hajt előre. talán egy furcsa önvédelmi mechanizmus dolgozott bennem, hogy nem kezdtem el ezeket az kérdéseket menet közben feszegetni. talán az egyetem falain és általában véve az oktatási rendszeren túli riasztó ismeretlentől való félelem hajtott újra és újra a felsőoktatás felé. talán a csupa kötöttség mellett ez adta meg leginkább a szabadság illúzióját.
a héten elkezdődik az utolsó egyetemi félévem. gyenge pillanataimban már keresem a lehetőségét annak, hogy szeptembertől hol, milyen szakon, milyen képzési rendben tudnám folytatni a tanulmányaimat, aztán emlékeztetem magam arra, hogy elég. ott vagyok annak a nagyon hosszú utcának a végén, közel 30 villanyoszloppal a hátam mögött és tudom, hogy ez még nem a cél, de már legalább látom. július után egy jó darabig nem akarok egyetemista lenni, de előtte még bevonszolom magam a finisbe.
