3 hét

van ez az új időszámítás, ahol az idő egyetlen értelmezhető mértékegysége, hogy mennyi telt el a szakítás óta. három nap, másfél hét... most már több, mint három. szinte szégyelltem, amikor a megismerkedésünk napja úgy telt el, hogy éppen nem gondoltam rá. aztán rájöttem, hogy emiatt aztán már végképp nem kell rosszul éreznem magam. meg egy csomó minden más miatt sem, amiért két éven át igen.

nem tudom eldönteni, hogy ő maga, vagy a kapcsoltunk hiányzik, még ha ennek a különbségtételnek látszólag nincs is semmi értelme. nem tudom, mikor simulnak el bennem az indulatok, enyhülnek a fájdalmak vagy halványul az a sok boldog emlék, de már tudok vágyni egy olyan boldogságra, ami független tőle.

és amikor tényleg vége

másfél hete eljutott a kettőnk beszélgetése arra a pontra, amikor már nem volt más választásom, mint tényleg kimondani, hogy vége. nem nagyon tudok róla mit mondani, pár nap alatt az érzelmek egész skáláját jártam be, a kétségbeeséstől kezdve a haragon át a belenyugvásig. most valahol ott tartok, hogy bármilyen vonzó alternatívának tűnt is pár nappal ezelőtt belehalni ebbe az egészbe, ma már kénytelen vagyok elfogadni, hogy ezt is túl fogom élni.

csak a sosem volt jövőnket sajnálom, az nagyon fog hiányozni.