mea culpa

hosszú idő után az első munkanap, amit betegség miatt kell kihagynom. nem elég, hogy hányingerem van, fáj a fejem, a többi testi tünetet pedig jótékonyan elhallgatom, de most még a lelkiismeretem is elkezdett furdalni. rossznak és haszontalannak érzem magam, amiért le mertem betegedni.

:(

mert az élet, az zajlik

az van, hogy egy több, mint két éves történetnek került ki a pont a végére, hogy elkezdődhessen valami egészen más, szebb, őszintébb és mélyebb dolog az életemben. egy szóval sem állítom, hogy nem terhel engem felelősség, amiért ennyire küzdelmesre sikerült ez az időszak, sőt! sokszor nem voltam őszinte - elsősorban magamhoz, másodsorban másokhoz. ebben sosem gonosz indulat vezérelt, hanem minden lehetséges módon igyekeztem belehazudni magam egy kényelmetlen skatulyába. mert azt hittem, ez az elvárt, szükséges és logikus következő lépés.

hál' Istennek, még ha a kelleténél viharosabb módon is, de ki tudtam lépni mindebből, mert itt tényleg nem csak egy kapcsolatról van szó. mindent magam mögött hagytam: albérletet, "baráti" kör és egy kis időre az egész várost.

és hogy mi következik most? kaland, nevetés, boldogság... és efelől nincs semmi kétségem. :)

egy újabb kudarc margójára

vannak felismerések, amik nagyon szorosan követik egymást, kéz a kézben járnak és óriási terhet vesznek le az ember válláról. annak belátása, hogy én sosem tudtam fontosabb lenni a saját téveszméinél vagy kényszerképzeteinél, az egyik. ami még ennél is felszabadítóbb, hogy akkor már magyarázkodnom sincs miért. a cserébe járó durva cinizmusért amúgy sem fogok házhoz menni, bármilyen jó érzékkel is tudom alakítani a mártír figuráját.

ajtók és a kulcsaik

sokat kell még tanulnom magamról. megfogalmazni az elvárásaimat és azt, amit mindezért nyújtani tudok. fejlődni akarok, jobb és tartalmasabb életre vágyom, és egy olyan emberre, aki szellemileg is partner tud lenni mindebben. 

most minden adott ehhez, sőt! ritkán adódik az ember életében meg annak a lehetősége, hogy már a legelején tudja: korszakhatárhoz érkezett. egy olyan ajtó van előttem, aminek a kulcsa már rég a zsebemben volt, még ha nem is tudtam róla.

mindenki sérült

Nem szeretsz. Érzem.
- Hogy engem? vagy magadat?
Magadban döntsd el.

Fodor Ákos: Oldás & kötés

kalandok kívül és belül

az elmúlt 2 hónapban a következő országokban jártam: Erdélyben kétszer, Németországban, Csehországban, a Kanári-szigeteken, és mindezt kiegészítettem egy szegedi hosszú hétvégés lánybúcsúval (nyilván nem az én leányságomtól köszöntünk el, de ezt gondolom nem kell hosszan magyarázni).

mivel egész ősszel azért dolgozzak, hogy majd tavasszal és nyár elején legyen miből Budapest és Lucca között ingáznom, úgy voltam vele, hogy az utazásra szánt pénzt fordítsuk az eredeti terveknek megfelelően világlátásra, épp csak az úticélok listája bővült - a szélességi és hosszúsági fokokról nem is beszélve.

annyi kaland, annyi élmény volt ebben a két hónapban, annyi teljesség és tartalom, ami gyógyír a lelkemnek, amiből bőven tudok táplálkozni még akkor is, amikor a maihoz hasonló álmos, lusta, merengős (mondjuk ki: szomorkás) napok jönnek. újra jó elmenni és jó hazajönni, elindulni és megérkezni anélkül, hogy valaki más terheit cipelem közben.

persze, teljes érzelmi függetlenség még nincs, de ezek csak egy nagyon távoli boldogság visszhangjai, amikbe ugyan beleborzongok, de már nem keserű a szám íze. hónapok teltek el, de világokban mérhető a távolság.

pilinszky margójára

gyerekként józsef attila volt a mindenem. 13 éves koromtól mantráztam az "összes"-et, hogy valahogy szavakat találjak a kamaszos fájdalomra.

most már ő sincs olyan közel hozzám, csak pilinszky maradt és a reményvesztettség, de nem a hektikus, zaklatott értelemben. emiatt akár sírhatnék is. akár emiatt is sírhatnék.


Pilinszky János: Majd elnézem

Majd elnézem, ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon -

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.

talán legközelebb összejön

én csak szeretnék egy egészséges kapcsolatot. egy olyat, amiben én is egészséges tudok maradni, egy egészséges ember mellett. azzá válni.

nem tökéleteset, nem hibátlant, nem egyedülállót és még csak nem is feltétlenül olyat, mint a filmekben. egyszerűen csak egészségeset.

3 hét

van ez az új időszámítás, ahol az idő egyetlen értelmezhető mértékegysége, hogy mennyi telt el a szakítás óta. három nap, másfél hét... most már több, mint három. szinte szégyelltem, amikor a megismerkedésünk napja úgy telt el, hogy éppen nem gondoltam rá. aztán rájöttem, hogy emiatt aztán már végképp nem kell rosszul éreznem magam. meg egy csomó minden más miatt sem, amiért két éven át igen.

nem tudom eldönteni, hogy ő maga, vagy a kapcsoltunk hiányzik, még ha ennek a különbségtételnek látszólag nincs is semmi értelme. nem tudom, mikor simulnak el bennem az indulatok, enyhülnek a fájdalmak vagy halványul az a sok boldog emlék, de már tudok vágyni egy olyan boldogságra, ami független tőle.

és amikor tényleg vége

másfél hete eljutott a kettőnk beszélgetése arra a pontra, amikor már nem volt más választásom, mint tényleg kimondani, hogy vége. nem nagyon tudok róla mit mondani, pár nap alatt az érzelmek egész skáláját jártam be, a kétségbeeséstől kezdve a haragon át a belenyugvásig. most valahol ott tartok, hogy bármilyen vonzó alternatívának tűnt is pár nappal ezelőtt belehalni ebbe az egészbe, ma már kénytelen vagyok elfogadni, hogy ezt is túl fogom élni.

csak a sosem volt jövőnket sajnálom, az nagyon fog hiányozni.

a szakításról

így, lassan 2 hónappal azután, hogy az első "szerintem..."-ek elhangzottak, még mindig nem tudom, hogyan értékeljem a történteket. mert ugye először jött a drámai bejelentés, hogy ő már nem érzi úgy, de igazából nem is tudja, és most akkor mi legyen. aztán a próbálkozás, amikor én igyekeztem, mint állat, ő meg hagyta is magát meggyőzni, hogy ne szakítsunk, meg nem is. aztán a szakítás, amit ha én nem kényszerítek ki belőle, akkor talán sosem hangzik el, és akkor én sem lettem volna képes végre megfogalmazni, hogy nekem miért is nem volt fáklyás menet az elmúlt másfél év, és akkor talán sosem jön rá, hogy mekkora egy önző pöcsként viselkedett. ettől persze nem lesz újra szerelmes az ember, de kezdetnek nem rossz, ha belátja, sokkal inkább felelős a kialakult helyzetért, mint előtte hitte.

most ott tartunk, hogy hétfő este jöttem vissza Luccából, ahol egy izgalmas, vidám, nagyokat beszélgetős, jókat evős-ivós hétvégét töltöttünk el együtt, csak hogy a szalonképes tevékenységeket soroljam (a többit megtartom magunknak). sőt, a repülőtéren azzal búcsúztunk, hogy akkor most igen, járunk - azt viszont, hogy ez mit jelent, ne kérdezze senki, mert fogalmam sincs. mert eddig is beszéltünk naponta, eddig is telefonáltunk hetente többször, eddig is e-maileztünk alkalmanként, ahogy ezután is fogunk. éppen csak eddig "szakításban voltunk," most meg talán már nem vagyunk.

de katarzis, önfeledt öröm sajnos nincs. a paktum ugyan meg lett kötve, ugyanakkor az apróbetűs részben ott van, hogy "de azért még van egy-két dolog, amiről beszélnünk kéne." legközelebb 1 hónap múlva látjuk egymást, addig persze még sok minden történhet, nagy összeveszés és békülés is, simán, de most az a kétségbeejtő és aggodalmas érzés bujkál bennem, hogy én ennek a kapcsolatnak már soha többé nem fogok tudni felhőtlenül örülni. talán soha többé nem fogok tudni úgy hinni kettőnkben, mint mindezek előtt. bár azok után, hogy ő ki tudta mondani azt, hogy nem szeret, talán önámítás azt hinnem, hogy valaha is úgy hitt bennünk, ahogy én. akkor meg minek erőlködjek?

gyász

fin

1 év, 7 hónap, 13 nap.

Ez összesen 602 nap, vagyis 14 448 óra. Ha az emberi szív percenként átlagosan 72-szer ver, összesen 62 415 360 szívdobbanás. Ha tudom már csak 3 hónapig szeretni, akkor is 71 953 920-szor futott át rajtam ez a mindent meghatározó érzés. Percenként 72 alkalommal. 602 napon át hittem, vagy legalábbis akartam hinni, hogy ő is szeret. Pedig már egy ideje nem is.

Jobban érezném magam, ha mindez csak számokban lenne mérhető. Ha nem lenne benne ebben a kicsit több, mint másfél évben annyi öröm, nevetés, sírás és ölelés, csókok, utazás, tervek - csak hétfők lennének, meg keddek, szerdák, csütörtökök, péntekek, szombatok és vasárnapok. Ha a hónapok tudnának egyszerűen csak májusok meg augusztusok lenni, és nem jelentenék a megismerkedésünket, a boldogságunkat, a kalandokat vagy a közös szomorúságot. De ez a 602 nap mind ünnep volt, egy se szürke, egy se hétköznap.

Ezután másnak kell örülni.