vannak pillanatok, amikor a látszólag egymással párhuzamosan futó szálakról hirtelen kiderül, valójában mind ugyanannak a gombolyagnak a részei. én pedig a macska vagyok, aki nem akar már játszani vele.
ha valakitől folyton bocsánatot kell kérni, az kinek a tragédiája? nem a tükör hibája, ha nem tetszik, amit látsz benne. mikor az "anyád büszke lenne rád" olyan durva sértés, amit sose bocsátanának meg nekem. lányaim vannak, és már értem, mindennél erősebb bizonyossággal, hogy miért. anyáim terhét most rakom le, ebben a pillanatban, ezeket a sorokat írva.
erős, transzformatív tapasztalások adják a tudtomra: van erőm a békességhez. pusztában álló, magányos cédrus vagyok, lányaim cédrusa. a beérkezettség érzésével eltelve tudom, hogy az eltávolodás nem egy tragikus fordulat, hanem a gyógyuláshoz vezető egyetlen út. hogy a lányaimat csak egy ilyen nő, mint én, menthette meg anyáim terhétől. hogy a helyem nem ott van, ahova raknak, hanem ahova szabad akaratomból megyek. hogy a fájdalmam nem az enyém, hanem anyámé és az ő anyjáé, és tőlük ezért hiába várnék vígasztalást.
július 2.: a nap, amikor a lányaim olyan anyát kaptak, akire tényleg büszkék lehetnek.
