lóvétel

nem tudom, van-e itt köztetek, aki ilyen körökben mozog, de hátha...

akinek tudomása van eladó ugrólóról, az nem fogja vissza magát és jelentkezzen nálam! ha sürgősnek éppen nem is sürgős, mindenesetre a rapid tervek között szerepel egy ló megvétele. ehhez az információ is óriási segítség lenne, meg természetesen akinek van fölös 300 000 forintja, az nyugodtan kölcsönadhatja. tényleg.

-----
és ígérem, a következő bejegyzésben már nem a lovakról lesz szó.

a lovardán kívüli világ

a tereplovaglásnak van egy különös varázsa; egy olyan hangulata, amit a lovardában egyszerűen lehetetlen megteremteni. ezt ló és lovasa egyaránt érzi.

a lovak terepen energikusabbak, felszabadultabbak és egyszerűen fáradhatatlanok. nem kell hajtani őket, sőt van amelyik szinte megállíthatatlanul vágtázna keresztül-kasul a határban, ha tehetné. a lovas pedig megtapasztalja ugyanennek a szabadságnak egy más aspektusát: korlátok és kerítések nélkül uralni egy hatalmas (és mellesleg roppant öntudatos) állatot, partnerként együttműködni és váratlan kihívásokra reagálni  adott esetben mindkettőnk érdekében.

nekem személyes kedvencem a folyton változó táj, a felröppenő fácánokkal vagy a lóval versenyre kelő őzekkel. kedves betolakodók vagyunk ebben a világban, a nem is olyan távoli, alig ismeret határban, ahol még a nyirkos, ködös idő, a pocsolyákkal tűzdelt földutak vagy gazzal benőtt csapások képesek elhitetni velem, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben, mint lóháton.

és tényleg.

a kulturális emlékezet

a győri elek kapcsán végzett kutatás során felmerül egy csomó izgalmas kérdés. a több részből álló kutatásnak most azt a részét vizsgálom, hogy miképpen része a lokális kulturális emlékezetnek győri elek, hogyan artikulálódik az ő alakja és tevékenysége a falusiak gondolataiban és a róla szóló, hozzá kapcsolódó narratíva milyen alakzatokat tartalmaz, milyen viszonyban áll az objektív valósággal. röviden: hogyan és miért emlékeznek rá?

a kulturális emlékezet azonban egy nagyon kényes dolog, minden külső beavatkozás nyomot hagy rajta. ezt egy egyszerű, fiktív (ám teljesen valószerű) példával illusztrálom: elmegy az egyszeri néprajzi gyűjtő a faluba és annak híres szülöttéről, győri elekről kezd kérdezgetni. az  ártatlan kérdések nyomán újra beszédtéma lesz a szinte elfeledett festő, beszélnek róla, kiállítást rendeznek a képeiből, talán még utcát is neveznek el róla. a falu, aki 50 éven keresztül lassan de biztosan igyekezett elfelejteni művésszé lett fiát, most örömmel emlékezik rá.

na hát ennyire veszélyes dolog ez a néprajz.

jó nap ez a mai

ma úgy keltem fel 6:15-kor, hogy megvan bennem a mai naphoz szükséges energia. sőt, talán még a holnapihoz is.

nem azt mondom, hogy tele voltam/vagyok életerővel és csak úgy buzog bennem a tettvágy. én már olyan kicsiségeknek is tudok örülni, mint ez: nem tűnik lehetetlennek a túlélés.

fűszeres kalács

egy nem is olyan régi hétvégén sütöttünk almás és körtés fűszeres kalácsot - mindehhez hárman kellettünk, Anya, S és én, de közös erővel sikerült elkészíteni a képeken látható két kövér kalácsot. távol álljon tőlem, hogy magunkat dicsérjem, de nagyon jól sikerült és ennek majdnem mindenki hangot is adott.

a receptről annyit, hogy  Nagy süteményeskönyvben megtalálható (akinek ez a szakácskönyv nincs meg, az azonnal szerezze be! és ez nem vicc...), nagy vonalakban annyi az egész, hogy tészta, tölteték, sütés. és tényleg pont ilyen egyszerű és problémamentes, mint ahogyan az hangzik. persze a tésztagyúrást anyára bíztam, mert én szörnyen körülményes vagyok a konyhában és irtózom attól, hogy dolgok a kezemre ragadjanak, de minden mást mi végeztünk - az elpusztítást kivéve.

apróságok

nem szeretem, hogy kiszámíthatatlan az időjárás Pesten - hiába igyekszem tájékozott lenni, az Astorián és a Blahán garantáltan másképp esik az eső, pedig még csak 2 megállónyit buszoztam.

nem szeretem, hogy mindenki a villamos ajtajában áll meg, pedig beljebb még egy csomó hely van, de ezek az ostoba birkák, ezek az ösztönlények a menekülési útvonalakhoz legközelebb helyezkednek el. és azokról ne is beszéljünk, akik meg sem várják, hogy leszálljunk, már tolakodnak fel.

nem szeretem, hogy a szomszéd ordibál a gyerekeivel, üvöltteti a rádiót és mindezt tekintet nélkül arra, hogy reggel 6-7 óra van. persze, ha ugyanebben az időben mi tennénk hasonlóképpen, nyilván irtó zabos lenne. (néha már nem bírom megállni, és a fal mellett állva kiabálom át nekik, hogy: "a fenének szültél gyereket, ha nem tudod nevelni, ne ordítsál már vele!" - de eddig még nem volt hatása.)

nem szeretem, hogy csöpög a csap, nyikorognak az ajtók és recseg a parketta. ha nekem lesz egy lakásom/házam, ezt a három dolgot nagyon komolyan fogom venni, mert alattomosan mennek az ember agyára, apróságnak tűnnek pedig nagyon rosszul tud esni ha valaki hajnalban szlalomozik a lakásban ajtókon át, parkettán suhanva.

nem szeretem az ilyen és ehhez hasonló apró bosszúságokat, mert észrevétlenül mérgezik meg a hangulatomat. és ezek mindig sokkal súlyosabbnak tűnnek, mint a kellemes dolgok. például amikor a helyes fénymásolós srác semmit nem kér a nyomtatásért. ajándék mosoly és szakdolgozati címbejelentő űrlap.

ló

szeretnék egy lovat.

ehhez azonban nincs meg a kellő tőkém, meg nyilván nem is tehetem ezt meg úgy, hogy ne kérjem családom fejének áldását a project-hez. ő azonban úgy kezel, mintha egy 5-6 éves kislány lennék, akit arról kell meggyőzni, hogy ne akarjon kutyát amíg nem bír életben tartani egy szobanövényt sem.

ez irtó kellemetlen, mert egyrészt hiába magyaráznám neki ennek ellenkezőjét - különben meg ha ennyire megbízhatatlannak tart, miért hagyja rám a gyerekét, miért engedi, hogy egyedül éljek és bármilyen önálló döntést hozzak?

másrészt az ellenállása mögött meghúzódó motiváció megfejtése roppant egyszerű: neki nincs kedve lovat venni, ő nem akar erre pénzt kiadni és az ő életének esetleges felfordulása, megváltozása vált ki belőle ilyen reakciót.

soha nem láttam már ennyire önző embert, azt hiszem. képes százezres tételben öltönyt venni meg autót anyának ha kell, ha nem, mert ez az ő reputációjára is jó hatással van. de az, hogy a család 3 tagját érintő, engem meg egyenesen rabul ejtő, elfoglaltság feltételeinek megteremtésére anyagi áldozatot hozzon - úgy, hogy az az ő státusában semmilyen változáshoz nem vezet - elképzelhetetlen.

és mindeközben a mártír szerepében tetszeleg, a hihetetlen áldozatvállalását ecseteli fájdalmas arckifejezéssek és egy jó adag mindentudással a hangjában. feláll a szőr a hátamon, egyszerűen olyan messze vagyok ettől az embertől, hogy az valami hihetetlen.

vicc

be kell vallanom valamit: szörnyű a névmemóriám.

mindez viszont átlagon felüli arcmemóriával párosul, ami roppant kellemetben szituációkat tud eredményezni. egyrészt én megismerek valakit, a nevét nyilván nem tudom és abban sem lehetek biztos, hogy ő megismer engem - sokszor eszembe jut, hogy talán az én arcom nem olyan emlékezetes más számára, mint fordítva.

a másik oldalról meg valakivel már réges-rég olyan viszonyban vagyok, hogy illene tudnom a nevét, én azonban egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni. irtó kellemetlen. az egész helyzet olyan, mintha a Gondviselés gúnyt akarna űzni belőlem és ezzel keseríti meg az életemet.

piroska

a képek ugyan a múlt előtti héten készültek, de eddig nem volt időm feltenni őket. és ráadásul akkor is sebtiben, szóval a minőségük sem az igazi, de én olyan jól éreztem magam ebben a szettben, hogy muszáj megmutatnom.

a szoknyával mindig bajban vagyok, mert irtó cuki ez a kis piros pöttyös dolog, de nem könnyű bármivel is összepasszintani (nekem legalábbis nehéz, maradjunk ennyiben). ilyenkor előhúzom a jól bevált, mindig működő receptet: fekete! és így lett ez a kis piros-fekete összeállítás. természetesen minden darab turkálókból van, de már nem tudnám megmondani, melyikekből. a harisnya az egyetlen kivétel, az anya fiókjából került a lábamra. ;)

a cipőt ne is nézzétek, szörnyű, de egyszerűen nem volt még érkezésem a megfelelő darabokat felhozni Pestre, szóval a szükség törvényt bont alapon ez került a lábamra.

testestárs

abban nőttem fel, hogy az anyám fogyókúrázik. folyton. más-más módszerekkel kísérletezett, de életének egyik sarkalatos pontja a súlyával szemben folytatott küzdelem. önmagát kövérnek, dagadtnak nevezi, gátlásos és túl kritikus önmagával szemben, miközben majd’ 50 évesen még mindig azt mantrázza, hogy “majd ha lefogyok!” – a legszörnyűbb azonban nem ez, hanem hogy egyáltalán nem elhízott! szült 3 gyereket és majdnem minden nap lefutja a maga 6-8-12-22 km-ét. egyszerűen a hozott génjei nem a “piszkafaságra” predesztinálják.

és magamon veszem észre, hogy ez a hozzáállás nem csak őt fertőzte meg teljesen. hazudnék, ha azt mondanám, én egyáltalán nem így látom magam, a testemet, és nem hasonló dolgok járnak a fejemben minden alkalommal, amikor tükörbe nézek. viszont egy dolgot tudok: ha lesz egy lányom, sosem fogom ilyen ésszerűtlenül, alattomosan elhitetni vele, hogy ez a normális. mert nem az. és sose fogom magam előtte ronda kövér malacnak nevezni.

szóval nem csak magunk miatt érdemes kibékülni a testünkkel, hanem mert a dolog ragadós, akaratlanul is tanítható és örökíthető.

mert minek tanulnék, amikor sütni is lehet

hát beszarok, a hivatalos álláspont szerint most én vagyok a leghálátlanabb semmirekellő a Földön, mert a két jövőheti ZH-m prioritást élvez valami sütemény megsütésével szemben. amiről egyébként azon kívül, hogy "jó lenne, ha..." semmit nem mondtak, pl hogy mikorra kéne és mekkora mennyiség.

ezért tényleg nincs értelme hazajönni.

Boldizsár

ő volt a kiscicám. 

én azt hiszem, hogy tényleg nem normális ez a szomorúság, mert hát a háziállat is csak amolyan fogyóeszköz, mint a radír vagy a félpárzokni, és a cicáknál meg különösen benne van a pakliban az idő előtti elhalálozás, nem is értem miért kéne ezen meglepődni. egy kutyáért lehet sírni, azért szinte kell is, mert olyan jó barátja ő az embernek, de egy macska csak érdekből verődik ide vagy oda, senkit sem szeret igazán szóval mi se szeressük meg túlzottan, mert lám mi lesz belőle.

nem is csak a halála, hanem a tehetetlen düh, hogy valaki ilyet tett és nem csak szerencsétlen koccanás ez hanem konkrétan ízzé-porrá zúzott macskakoponyáról, kiömlött macskavérről és lógó macskaszemről beszélünk, meg utolsó macskaerőről ahogy a pici macskamancsok bevonszolják az összetört testet az árokba. nekem ez már gyilkosság, kegyetlenség, én ezért vádlón nézek mindenkire aki elhajt mellettem, mert tehetetlen vagyok, senki nincs akire ráordítsak, hogy hogy tehette?! senki sem fogja azt mondani, hogy sajnálom és senki sem érti meg, hogy itt most sokkal többről van szó, mint hogy egy cicával kevesebb. főleg az nem, akinél nyaranta 2-3 kiscica megy humusznak. 

befogadtuk, megszelídítettük, minket választott és még csak megóvni sem tudtuk, egy kutyát legalább be lehet zárni de próbálja meg valaki azt mondani egy macskának, hogy maradjon szépen nyugton, hát az állatkínzás. 

és itt van ez a kép a fejemben, ahogy az egész lejátszódott, ahogy a kicsi macskám teljesen összetört testtel vonszolja magát az árokba, ahogy valaki még csak ki sem néz az autóból csak továbbhajt, ahogy szépen lassan, egyedül, fájdalmak közepette meghal az én legkedvesebb macskám, amilyen sosem volt és többé nem is lesz. és tehetetlen vagyok, erőtlen és kevés ahhoz, hogy tegyek bármit is, még csak a szemébe sem tudok nézni annak aki elütötte és ráordítani, hogy mégis hogy tehette??!! 

annyira ragaszkodunk mindenhez, amitől egy kicsi szeretet is kapunk, hogy az már csak fájni tud.

menni menni

ma először fogalmazódott meg bennem, hogy el kéne menni innen. elköltözni, másik országot választani és inkább ott boldogulni, nem ezen a kilátások híján egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedő helyen. most érzem először, hogy máshol is tudnék élni.

ha lehetne, keletre mennék meg egy kicsit délre. a közelebbi keletre, még inkább a balkánra. most még jobban akarok arabul tanulni, mint amikor először felmerült ennek a lehetősége.

vajon Isten az állatoknak is gondját viseli?

én nem kívánom senkinek, hogy meg kelljen válnia attól, ami a szívének kedves. legyen szó tárgyról vagy élőlényről. én mindössze annyit kérek az igazságos Istentől (ha van ilyen), hogy ugyanekkora veszteség érje azt a figyelmetlen, száguldozó autóst, aki elütötte a cicámat.

nyilván nem direkt gázolták halálra Boldizsárt, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy egy szabályosan 50 km/órával közlekedő, figyelmes sofőr elüssön egy macskát, aki nem egy öngyilkos típus, hogy mozgó jármű elé feküdjön. szinte biztos vagyok benne, hogy valami helyi faszagyerek vagy egy siető pizzafutár tehette. annyi becsület azért volt a tettesben, hogy legalább nem hagyta, hogy szegény kis testét a többi autó széttrancsírozza, hanem bedobta az árkunkba.

ma délután temették el anyáék abban a kis horgolt plédecskében, amin mindig aludt a nappaliban. amikor megtudtam a hírt, félórán át vígasztalhatatlanul zokogtam és most is a sírhatnék kerülget. egyszerűen tudom, hogy az én életemben nem volt és talán soha nem is lesz még egy ilyen hálás, okos, emberi macska a Földön, mint amilyen Boldizsár volt.

kedves kicsi kandúrom, hűséges alvótársam, kiscicám - nyugodj békében!