semmi sem lehetetlen

mindig ámulatba ejt a sors teljes kiszámíthatatlansága, hogy semmi sem akkor jön, amikor az ember számítana rá. mintha most már készen állnék rá, pedig talán sosem fogok.

zene az év végére

anya és a kilencéves

- Barnabás, mit kérsz vacsorára?
- pirítóst!
- te mióta szereted a pirítóst?
- hát az edzőtábor óta! ott nagyon megszerettem...
- ...és jövőre mit fogsz megszeretni?
- hát, nem lesz könnyű, de a spenótot.

a "megmondó" emberek

rájöttem, hogy melyik az az embertípus, amelyiket a legkevésbé tudom tolerálni: a "megmondó" ember. és ami a legszörnyűbb, hogy előfordulása gyakori, élőhelye változatos, viselkedése pedig figyelemfelkeltő.

gyakorlatilag minden családban van egy ilyen ember, aki kéretlenül ad életvezetési tanácsokat a szexuális szokásoktól a gyereknevelésen át egészen odaáig, hogy a vendégváró ropogtatni valót hogyan érdemes elhelyezni az asztalon. megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűsége pedig elsősorban abban nyilvánul meg, hogy valamennyi témában a lehető legkörültekintőbben, széleskörű tapasztalatainak birtokában nyilvánít véleményt. ami persze nem vélemény, hanem utasítás, vagy még inkább a létező cselekvési alternatívák közül a leghelyesebb, részedről pedig az egyetlen logikus és elfogadható reakció, ha saját meggyőződésedet sutba dobva vakon követed az utasításait.

az ilyen típusú emberek harsányak, minden pillanatban reprezentálni akarnak és rögtön vezetőként lépnek fel, ha egy két főnél nagyobb közösségben találják magukat. nem létezik olyan téma, amihez ne tudnának hozzászólni és úgy általában véve mindennek avatott szakértői. mindennek. de tényleg. hiába űzöl bármilyen tevékenységet, olyan magasszintű tudás birtokosai, hogy az egyetlen dolog amit tehetsz, hogy tátott szájjal hallgatod őket. hidd el, igazuk van. mindig. de tényleg. még ha éppen tudva tudod, hogy soha nem ültek lovon. vagy sosem taekwon-doztak. esetleg bármi. de tényleg.

és ami a legfontosabb, legvisszatetszőbb, legtöbb ellenérzést kiváltó tulajdonságuk: képtelenek visszavonulni. nem ismerik be a tévedésüket, inkompetenciájukat. olyan nincs, hogy nekik ne legyen igazuk. soha. de tényleg. mindehhez pedig egy álszerény, mártírkodó hozzáállás társulhat (ez persze csak bizonyos egyedekre jellemző) - ezt már inkább nem is részletezem, egyszerűen csak képzeljük el a szituációt: az egyetem padjait soha sem koptató fajtaegyed reakciója arra, ha inkompetenciájára a témában felhívod a figyelmet: "persze, mert én csak egy buta műszerész vagyok."- hát ilyenkor önti el a szar az agyamat.

és hogy mit lehet ezek ellen tenni? egyetlen recept van: üveges szem, derűs mosoly!

van mit ünnepelni

el sem hiszem, de senki nem ölt meg senkit, nem ugrottunk egymás torkának és még társasozni is tudtunk egyet. ez igazi karácsonyi csoda.

nyugi, ez csak karácsony

szeress mindenkit. szeresd az összes ismeretlen ismerőst és a családodat - ez utóbbi a legnehezebb feladat.

légy türelmes, hallgasd meg újra ugyanazokat a régóta nem vicces történeteket, amiket minden évben.
asszisztálj a sirámokhoz, kesergésekhez és örülj neki, hogy neked nincs mit mondanod.

fogadj jó szívvel minden haszontalan ajándékot és reméld, hogy lesz azért egy-két olyan pillanat, amikor nem kell megjátszanod a boldogságot.

vonulj vissza. ne avatkozz bele mások vitáiba, húzd meg magad és örülj annak, hogy ez most éppen téged nem érint. maradj sziget, ne foglalj állást csak üveges szemmel és derűs mosollyal legyél élő díszlet a történésekhez.

segíts a családodnak és közben egyiküket se küldd el melegebb éghajlatra, ne emlegesd fel hiányosságaikat vagy ügyetlenségüket. tűrd, hogy a terveidet a tökéletesen feldíszített karácsonyfáról hótól latyakos, sáros lábbal tiporja egy kilencéves.

hallgasd meg újra az idegtépő karácsonyi dalokat. aztán megint. és jöjj rá néhány óra múlva, hogy ez a CD bizony a következő 3 napban még nagyon sokszor fog újraindulni.

gyakorolj önuralmat, ne panaszkodj vagy sajnáltasd magad, mert másnak is ugyanennyire pokoli, fárasztó, kaotikus, hiábavaló a karácsonya.

-----

és aztán csinálj mindent teljesen máshogy, mássz bele derékig vagy nyakig ebbe a szeretettel és szörnyűségekkel teli ünnepbe. az egészet próbáld meg mégis olyanná tenni, amilyennek elképzelted és aztán csalódj, csalass meg újra, ezredszer is. hidd el megint, hogy ez a legszebb ünnep az évben, gondold azt, hogy idén talán sikerülhet. minden megfeszült idegszáladdal akard, minden tetteddel alakítsd és valamennyi briliáns ötleteddel azon fáradozz, hogy mindenki más is ennyire akarja.

aztán élvezd a kudarcot és a hiábavalóságot. és tegyen mindez boldoggá, nevess sírva a karácsonyfa tövében, csodálkozz rá az Ünnepre és érezd azt, hogy valami ebben az évben is történt veled - Valaki ebben a pár napban megint megajándékozott Téged.

impotencia maxima

komolyan mondom, ha valamit el kell intézni, akkor az csak abban az esetben lesz elintézve, ha én intézem el. más esetben csak bénázás van, esetlenség, tétovaság.

és nem a spanyol viaszt kellett volna feltalálni, hanem csak feltenni egy egyszerű kérdést egy egyszerű állatorvosnak (ez nettó 5 másodperc), hogy ugyan mondja már meg, azért nem szereti a zablát a szájában, mert csikó és hisztizik, vagy van valami egyéb a háttérben? és ugyan, ha már erre ette a fene, akkor lenne szíves egy egyszerű belepillantást eszközölni az egyszerű ló egyszerű szájába? belepillantással, hümmögéssel, nézelődéssel és megnyugtató frázisok puffogtatásával együtt nettó 50 másodperc. és derüljön ki, hogy a kis hülye csak hisztis és próbálgatja az akaratát.

ennyi lett volna. de nem, ez így túl egyszerű. szétvet az ideg.

részeges piskóta

nelli épp a teáról írt, és az utolsó gondolatok egy nagyon kedves történetet juttattak eszembe.

még élt a nagymamám, de a nagybátyámnak már új felesége volt, szóval valószínűleg a 2009-es karácsonykor történt, hogy a szokásos szenteste utáni látogatásunkra készültek apa szülei. sütés, főzés, miegyéb - a nagymamám, Dudó, mindig annyit főzött, hogy egy egész hadosztályt jól lehetett volna tartani belőle karácsonytól szilveszterig biztosan, de a nagymamák már csak ilyenek.

a hagyományos, jól bevált édességek mellett szeretett kisérletezni, új receptekkel színesíteni a tradicionális karácsonyi menüt. ezen az ominózus karácsonyon a "részeges piskóta" nevűt választotta, ami egyszerű de nagyszerű süteménynek ígérkezett: főzz pudingot és öntsd a tálban elrendezett babapiskótára. a piskótát előtte be kell áztatni rumaromás vízbe, ettől lesz igazán finom.

az utolsó pillanatban derült ki, hogy nincs kéznél rumaroma, ezért az én drága nagymamám fogta magát és egy teljes üveg rumba áztatta bele a piskótát, sőt még ami esetleg meg is maradt volna, azt is ráöntötte, biztos ami biztos. annyira durva volt, hogy csak korhatárral lehetett enni és aki nem bírta annyira az alkoholt, az még kísérőt is kért hozzá. a család az este végére igencsak jókedvű volt, végülis megettünk egy üveg rumot és hát nyilván más "finomságok" is kerültek a poharakba.

szóval ha rum, akkor nekem mindig ez jut eszembe. :)

diótörő

még az ősszel tanúja voltam, amikor anya boldogan újságolta a kistestvéremnek, hogy "juj, Barnabás, tudod mit vettem neked? balettbérleteeeeet ... ugye milyen jó?" - a szerencsétlen, sarokba szorított gyerek sztoikus nyugalommal vette tudomásul, hogy ő bizony mostantól balettelőadásokra fog járni. én hasonló módon, rezzenéstelen arccal vettem tudomásul, hogy mostantól én is balettelőadásokra fogok járni.

az első alkalom most december elején volt. a vártnál nagyobb sikert aratott a balett a kistestvéremnél, úgyhogy nagyon izgatottak vagyunk, hogy a mostani diótörő után majd júliusban a hófehérke és a hét törpe is rabul tudja-e ejteni egy 9 éves fiú gyermek figyelmét. 

mehetnék

a félév során ez volt az első olyan hét (és hál' Istennek az utolsó is), amikor nem engedhettem meg magamnak, hogy kedden hazamenjek lovagolni. ennek következtében mostanra eljutottam arra a pontra, hogy undorodom a várostól, az egyetemtől, az emberektől, a szagoktól, a zajoktól, a hó nélküli hidegtől és a fénnyel szennyezett éjszakáktól.

fáradt vagyok és kiábrándultam kicsit mindenből. úgy érzem magam, mint akit megrágott és kiköpött a város - vagyis csak kiköpne, mert ugye még hosszú órák választanak el attól, hogy itt hagyhassam magam mögött. hiányzik a mozgás, az arcomat csípő szél és az a helyes lófiú is, akinek a hasa alatt lehet melengetni a kezemet ilyen hidegben.

félév vége.

a néprajz szak most olyan, mint egy közepesen eutrofizálódott kisebb kiterjedésű állóvíz. magyarul: posvány.

a kötelező órák egyike sem lépi át az ingerküszöbömet: népszerűsítő könyvekből ismerkedni Európa népeivel nincs kedvem, a magyarországi regionális kultúrákat pedig szerintem szinte fölösleges ledarálni egy félév alatt és akkor a "népművészet" és "múzeumesztétika" szavakkal fémjelzett monodrámát péntekenként egy kiöregedett hülye picsával nem is említettem.

egyszerűen nem erről kéne szólni a harmadévnek! az anyag sem ide való, az órák jellege nem korszerű (ezzel a frontális magyarázással a katedráról nem fognak senkiben ellenállhatatlan vágyat ébreszteni a témák iránt... ) és a "van kérdés? szóljanak hozzá!" felszólítás szerintem az életben nem motivált senkit a véleménynyilvánításra. nyilván nem lehet minden tanárunk lánglelkű szónok, de az, hogy az önálló vagy csoportos munka, mint oktatási módszer, teljesen mellőzve van, szerintem tragikus. és nem, az hogy "végezz önálló kutatást egy általad választott témában" még nem túl inspiráló.

nekem ne témát adjanak, hanem problémát. én nem írok újabb szekvenciát az unásig ismételt szólamokhoz. 32 éve kiadott felejthető tanulmányokkal senki ne büntessen engem 2012-ben, mert ezekből nem kerülök közelebb a népművészethez. egyszerűen nem hiszem el, hogy az egyetemi oktatóknak nem kell a tanítás módszertanát elsajátítani. anyukámnak 20 év szakmai tapasztalat után azért kellett elvégezni egy tanfolyamot, hogy tovább csinálhassa, amit addig, nevezetesen: irodalmat és történelmet taníthasson 5. és 6. osztályban. nem a tárgyi tudását vonták kétségbe, hanem a korszerű oktató-nevelő módszereket kellett megtanulni. na, hát valami ilyenre utalnám be az összes kedves egyetemi tanáromat.

nagyon sok dolognak kell itt megváltoznia ahhoz, hogy minőségi oktatásról beszélhessünk. persze, lehet örülni, hogy innen milyen sokan neveztek az OTDK-ra és ez ám aztán a progresszív néprajz, de ez a hallgatók érdeme, nem pedig az ELTE zseniális Néprajzi Intézetéjé. ha fizetnem kéne azért, amit a néprajz szakon ebben a félévben kaptam, egy fillért sem adnék (és itt most megint csak a kötelező órákról beszélek)!  úgy bosszant ez az egész, hiszen maga a néprajz a világ egyik legcsodálatosabb tudománya.

bennem van a hiba

"akkor szeretlek amikor kedves vagy. és aranyos. csináltam kitűzőt is, mért nem hordod?" - by: S.

az ötödik parancsolat

van ez az ószövetségi sztori Mózesről meg a tízparancsolatról. ez a törvény. tízből kilenccel semmi gondom sincs, az ötödik parancsolattal viszont vannak problémáim. ha valaki nem tudná vagy nem járt volna péntekenként hajnalban a bibliaismeret néven futó sikerkuzusra, annak segítségül: "Tiszteld atyádat és anyádat [...]." (2Móz 20:12)

a tavaly télen tartott, út-kereső nevet viselő, felnőtt mentálhigiénés csoportfoglalkozások során egyik alkalommal erről beszélgettünk. próbálok visszaemlékezni, de most csak azokat a kérdéseket és problémákat tudom felidézni, amik felmerültek ezzel kapcsolatban. a válaszok vagy magyarázatok már nem jutnak eszembe.

a legnagyobb kérdésem a "miért?" - miért tiszteljem, mit tiszteljek benne? hálás vagyok azért a néhány kromoszómáért, ezúton is köszönöm a hozzájárulást ahhoz, hogy most itt lehetek. de ezt nem tudom tisztelni. a teremtésben való közreműködésükért hálát érdemelnek, de nem elég egyszer jól teljesíteni. ráadásul  ha van is olyan szerep vagy státus, amiben a teljesítménye valóban tiszteletre méltó, hogyan tudom elhallgatni a lelkiismeretem elől, hogy más helyzetekben, pozíciókban szörnyen szerepel?

tiszteljek-e olyan embert, aki engem nem tisztel? akit a puszta létezésem hálával kell, hogy eltöltsön (nyilván nem felém, hanem az Úr irányában), de mit kell nekem tennem ezen felül ahhoz, hogy apám és anyám tiszteletét kivívjam? az önmagam által sikerrel élt életen túl mit adjak magamból, hogy tiszteljenek - mit adjak, ha ők nem adnak semmit cserébe?

kicsit olyan ez, mint a tyúk meg a tojás - fogalmam sincs, hol siklott ki ez az egész, de egyre inkább azt érzem, hogy szülőként kudarcot vallottak. nem miattuk, hanem épp ellenük, a saját erőmből lettem az, aki most vagyok, függetlenül attól, hogy ez jó vagy rossz. sok minden miatt felnézek rájuk és az elért eredményeiket maximálisan tisztelem, de ha valaki megkérdezné tőlem, akarom-e így nevelni a gyerekeimet, ahogy ők tették velünk, nemmel válaszolnék - mert én szülőként is ki akarom vívni a tiszteletüket.

súlyos ítélet ez, talán évek múlva már egészen máshogy fogom gondolni, de a dolgok jelen állása szerint a családi életemet a következő irányelvek szerint képzelem el: nem akarok olyan férfival élni, mint az apám. nem akarok olyan kapcsolatot, mint az apámé és az anyámé. nem akarom úgy nevelni a gyerekeimet, mint a szüleim (vagy a nagyszüleim) tették. nem akarok olyan családot, mint a mienk. nem akarok olyan családi életet, mint a mienk. nem fogok a gyerekeimtől tiszteletet követelni csak azért, mert megszültem őket - ha nem találnak semmi mást, amit tisztelhetnének bennem, akkor vállalom a következményeket, ez ugyanis azt jelentené, hogy pont ugyanolyan szülő vagyok, mint az apám és az anyám.

ha a nők bonyolultak, akkor minek nevezzük a férfiakat?

egyetlen dologról beszéltem a srácnak napok óta (jó, a lovon kívül). egyetlen dolog volt, amire már hónapok óta, állandó izgalommal készülök: a Hobbit premierje. fanatikusan rajongok Tolkien minden betűjéért, és most végre filmen láthatom az első könyvet, amit olvastam ebből a varázslatos mitológiából. és tényleg, semmit nem kértem, csak hogy vegyük meg minél hamarabb, minél együttebb a jegyeket.

de ő elfelejtette. és most én vagyok a szar, amiért időben ott voltam a megbeszélt helyen. mert hogy előfordul, hogy valaki elalszik. 

ha az első randin csinálta volna ezt, akkor biztos, hogy most nem tartanánk itt. másrészt az első randin tuti nem csinálta volna ezt. fene se tudja, azt hiszem tényleg változnak a dolgok.

Szájhős1

ma megvolt az első edzés Szájhőssel! 

a legnagyobb gondot az jelentette, hogy le kell pucolni és fel kell szerszámozni az új cuccokkal, azokat beállítgatni és egyáltalán: üzemkész állapotba kellett hoznom a lovat. mindezek után a futószárazás már könnyű és eseménytelen volt (életem első futószárazása, hát nem csodás? de). a dolog pikantériáját az adta, hogy az edzőm mindehhez nem tudott asszisztálni, így egyedül (illetve némi segítséggel) kellett megbirkóznom a feladattal. 

utána fel is ültünk rá szépen, én és az edzőm is, és a szakértő közönség is kellemes meglepetésként nyugtázta, hogy a kis dilis lovam mennyire jól mozog, milyen szép a tartása és lépésben illetve vágtában remekül és egyenletesen halad. hát igen, az ügetésen lesz mit hegeszteni, de egyébként nem is lenne semmi izgalom a dologban. :)

szóval én büszke vagyok rá, maximálisan beváltotta eddig a hozzá fűzött reményeimet és nagyon remélem, hogy a későbbiekben sem fog csalódást okozni. cserébe viszont én is igyekezni fogok következetes és felelősségteljes gazdája, sporttársa, barátocskája lenni.

az viszont hihetetlen, hogy a "csajok" (értsd: kancák) miden egyes alkalommal vad nyihogással reagálnak arra, ha feltűnik a "boxutcában." nem hiába, de kurva jó pasi... viszont heréltként ezt sajnos sosem lesz alkalma bizonyítani. nem hiába lett a neve Szájhős (és akkor az örökös nyihogásról még nem is beszéltem). :)

örömmel jelentem

hogy hivatalosan is lótulajdonos lettem!!!

a már korábban linkelt, oly' nagyon vágyott gridán, Szájhős gondos gazdájaként be kell vallanom, a felhőtlen öröm helyett valami egészen mást éreztem az első euforikus pillanatok után. konkrétan azt, hogy rendesen be vagyok szarva ettől a következő 20-25 évtől.

amikor megjött, némi férfias izgalom és nekifeszülés mellett semmilyen vad szabadulási kísérlet nem volt, az új környezet és új lovak okozta stressz ellenére ma már gond nélkül lehetett vezetni a karámba (bár reggel "kicsit sietett" - de hogy ez mit jelent, azt ne kérdezzétek), este viszont már tényleg zökkenőmentes volt a boxba vezető út. a szomszédaival is jól kijön, még Dália, a szemtelen kis kanca sem tudta huzamosabb ideig magára vonni a figyelmét.

én tegnap egészen kora estig kinn voltam nála, és holnap nagyon fogok sietni haza, hogy mihamarabb újra kimehessek. holnap ugyanis már nyergelünk és futószárazunk, aztán ki tudja, ha jól viselkedik még föl is ülök majd rá.

őrült, de felelősségem teljes tudatában meghozott döntés volt, hogy őt választottam. nagyon várom a közös munkát, annak ellenére, hogy tudom, nem lesz könnyű - mégsincs bennem semmi kétség afelől, hogy baromi jó párost fogunk alkotni mi ketten. jaj, hát én igazán nem tehetek róla, hogy ez a türelmes, nagydarab, szőrös karakter a zsánerem. :)

gépész gólyabál vol2

múlt kedden gólyabáloztunk a sráccal, bár már rég nem vagyunk gólyák - talán épp ezért is tudtuk ennyire élvezni az egészet. volt zene, tánc, kaja és mérhetetlenül sok alkohol, de semmi botrány vagy kínos szituáció. néha ugyan feszegettük az etikett határait, de még ha rezgett is a cél, sikeresen vettük az akadályt. ezt pedig képekkel tudom bizonyítani!

magyarázom a.

néhány ok, amiért a hétfő reggeli óráimra nem tudtam bemenni az utóbbi hetekben:

- elaludtam
- elaludtam, mert a szünet után elfelejtettem beállítani az ébresztőmet
- előző nap leestem a lóról és enyhe agyrázkódással pihentem otthon
- menstruációs görcsök

és ez 4 hét zsinórban... tehetek én róla, hogy valami mindig közbejön?!

évák és ádámok

azon gondolkodom, hogy a jól nevelt férfiak tényleg eltűntek, vagy csak én riasztom őket ennyire?

a múltkor egy átlagos napon az átlagos pesti tömegközlekedéssel vergődve az átlagon aluli lelkesedésemet tovább rontotta az a statisztika, amit útközben csináltam: 4 pasit engedtem udvariasan magam elé különböző helyeken, így például a mozgólépcsőn, villamos ajtajában, zebrán áthaladva és vásárlás közben a boltban ténferegve; 2 alkalommal segítettem felvinni idős hölgyek csomagját az aluljáróból; 3-4 alkalommal pedig átadtam a helyem vagy már eleve le sem ültem az ilyen-olyan bkv járatokon.... (+1, amikor még ezen felül rá is szóltam egy srácra, hogy adja már át a helyét valakinek, akinek láthatóan nagyobb szüksége volt rá.)

én a nap végén már azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. egyszerűen a legelemibb, legkisebb erőfeszítéssel járó magatartási normákat sem veszik figyelembe, és itt most nem arról beszélek, hogy női mivoltom miatt részesüljek különleges elbánásban, hanem az előzékenység, a másikra figyelés és az udvariasság okán. meg basszus, a női egyenjogúság ne jelentse már azt, hogy tirpák módon viselkedhet velem valaki, hanem hogy én ezért cserébe szégyenérzet nélkül elküldhetem a jó büdös p***ba.

ebben a fenti mondatban azért van némi költői túlzás, de a lényeg a lényeg: a nemek közötti egyenlőség abban áll, hogy magam rendelkezhetek a sorsom felől, nem pedig azt jelenti, hogy innentől kezdve nem érdemlem meg az alapvető (és minimális) udvariasságot - arra pedig konkrétan nem szolgáltam rá, hogy jó karban lévő férfi emberek szorítsanak a villamos alá.

és egyébként pontosan tudom, hogy ez nem valami passzív rezisztencia jegyében kódolt üzenet az emancipálódott nők felé - ilyen kifinomult és rafinált terv nem lehetne férfi agy szüleménye. ez ugyanaz a totális közöny, amivel az emberek idő és energia hiányában mindenkivel szemben viseltetnek. tulajdonképpen nem is a pasikra haragszom, de akkor sem ártana, ha végre összeszednék magukat, vagy legalább hagy ne lökődjek már be a sínek közé, lécci.

a szegény könyvtáros panaszai

ha az ember bölcsészkarra jelentkezik, azzal azt is vállalja, hogy örökbérletet vált a környezetében elérhető könyvtárak majd' mindegyikébe - innentől kezdve pedig élete szorosan összefonódik valamennyi könyvtáros életével. csak amíg Te legfeljebb egy tucatnyi dolgozót ismersz meg, nekünk - a könyvtári pultok másik oldalán - többszáz változó intelligenciájú vendéget kell kiszolgálnunk. néhány jóindulatú tanácsot a békesség érdekében érdemes lenne megfogadnia minden könvtárbajárónak.

1.) ha az internetes adatbázisban rábukkantunk az áhított könyvre, először is ellenőrizzük le, hogy valóban a helyén van-e. a raktárost felesleges rohangászástól és keresgéléstől, magadat meg a csalódástól tudod így megóvni.

2.) nem mindenki született kalligráfus, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az esetek 80%-ában miért ragaszkodnak következetesen a sajátos módon olvashatatlan macskakaparáshoz a kedves delikvensek. aki pedig tudván tudja magáról, hogy ő bizony ordenáré, rusnya módon ír, az legyen olyan kedves, próbálkozzon a nyomtatott nagybetűkkel!

3.) és ha már nagybetűk: ne, ismétlem, ne a saját nevedet írd nyomtatott nagybetűkkel! kis túlzással állítatom: senkit nem érdekel, hogy hívnak - a lényegi információ a szerző neve, a könyv címe és jelzete. csak hogy tudd.

4.) vannak olyan könyvek, amiknek a kikérése meghaladja az átlagos könyvtárbajáró képességeit: ilyenek a tanulmánykötetek vagy a többszerzős művek, de az sem egyszerű, ha az ember egy konkrét novellát keres valamely szupertermékeny irodalmi nagyágyú életművéből. itt a legkülönfélébb megoldásokkal találkoztam már nem is olyan hosszú könyvraktárosi pályafutásom során... pl. egy tanulmánykötet címe mellé gondolkodás nélkül az abban található konkrét tanulmány szerzőjét írják a kérőlapra, vagy fordítva. tehát a kérésem: figyeljünk oda és gondolkodjuk logikusan! a könyvraktáros csak konkrét könyvet tud neked megkeresni, mert nem tanulmányonként őrizzük őket a raktárban (nyilván), úgy hogy magát, a könyvet tessék felkérni.

5.) ha valahol mégis hiba csúszik a folyamatba, a méltatlankodás és asztalcsapkodás helyett próbáljunk jóindulattal és türelemmel viseltetni a könyvtári dolgozók iránt. főleg, ha nem ők a hibásak: a későn visszahozott könyvek után bizony fizetni kell, ez sosem volt titok. természetesen előfordulhat, hogy nálunk van a hiba - de heti többszáz kérés teljesítése során néha törvényszerű, hogy porszem kerül a gépezetbe. 

+1.) vannak dolgok, amikről meg aztán végképp nem tehetünk: lassú gépek, széteső könyvek, kevés példány. na, ilyen problémákkal drága dékánunkhoz illetve az üzemeltető intézményhez lehet fordulni! a szerencsétlen könyvtárosnak ez pont olyan kellemetlen, mint neked, kedves olvasó - de adód egy százalékával meg könyvadományokkal, vagy bármilyen felajánlással bátran kereshetsz minket.

balesés

végre igazi lovasnak érezhetem magam!

sok helyen olvastam és többen is mondták, hogy amíg nem esik le az ember a lóról, addig nem nem is tarthatja magát igazi lovasnak. örömmel jelentem, hogy vasárnap én is túlestem az elsőn - azt még csak feltételezni sem merem, hogy ez volt az utolsó is. :)

épp vágtáztunk, ilyen-olyan gyakorlatokat csináltunk (a vágtaugrások nyújtása és rövidítése két földre fektetett rúd között). amikor a karám széléhez értünk és jött volna a kanyarodás csodás aktusa, finoman szólva is érdekellentétbe keveredtünk Raullal. Ő ment volna jobbra én balra, vagy épp fordítva, mindenesetre félúton inkább elváltunk egymástól és mindenki ment tovább akarata szerint: ő jobbra, én balra. hát így történt az eset.

a két gyors irányváltás kellően kibillentett az egyensúlyomból ahhoz, hogy egy közepes sebességű vágtából egy közepes nagyságú esés kerekedjen ki. két puffanás volt: amikor földet értem és bevágtam a fejem, majd amikor a jobb sípcsontom nekivágódott a karámnak. vér csak az ujjamból folyt, amivel igazából nem tudom, mi is történt.

a lényeg: a tünetek alapján enyhe agyrázkódást szenvedtem, sípcsontomon pedig egy nagykiterjedésű lila folt éktelenkedik. na meg az ujjam. de nem hagytam magam, és amint összeszedtem magam, visszaültem a lóra és befejeztük az edzést. mert ezt így kell csinálni! :)

valamit valamiért

elkövettem egy nagy hibát: beengedtem a családomat a lovak közé. volt egy gyönyörű, szabad világom, ahol mindent a magam ritmusában intézhettem. most meg itt vannak, rátelepedtek a nyakamra és mindenről van véleményük, sőt mi több! megmondják, mit és hogyan csináljak. de ha jobban belegondolok... már meg sem várják, hogy én csináljam, ők elintézik, megszervezik és megvalósítják.

hirtelen a szabadság, amit a lovarda jelentett, a családom uralkodási vágyának csak egy kiterjesztett, új helyszíne. tudom, hogy meg kellett ezt a lépést tennem, mert csak a családom bevonásával volt esélyem lóhoz jutni, de most egyre inkább azt érzem: túl nagy az ár, amit ezért fizetnem kell.

szépen lassan, a spórolt pénzemből veszegettem meg magamnak eddig is, amire szükségem volt: cipőt és csepszet, kobakot, nadrágot. anya már kétszer ült lovon, és apa gyakorlatilag teljesen felszerszámozta. zsebből. ebből is látszik, hogy a családom átállt "lovas" üzemmódba és innentől kezdve senkit nem fog érdekelni, hogy én miért szerettem bele ebbe a gyönyörű, szabad világba.

[káromkodás]

ez annyira mörfi, hogy akkor mondja be a bélflórám az unalmasat, amikor épp nyeregben érzem magam úgy ZH ügyileg. egyszerűen nem hiszem el. és még tök ciki is az egész - legalább valami durva arcüreg-gyulladás vagy felfázás lenne a gond, hogy tényleg szarul érezzem magam. de nem, nekem csak egy mezei gyomorrontás jut, ami gyakorlatilag a kiszáradásig sajtolja kifele belőlem az éltető nedvességet.

az a baj, hogy kicsit én is tehetek róla, mert nem vettem figyelembe az elmúlt napok árulkodó jeleit és kezdtem el az első gyanús eset után vadul diétázni. most meg már hiába nem eszem semmit (ami egyébként szintén nem egészséges).

hello, sóba'-vízbe' főtt krumpli! hello tea és hello háztartási keksz!

és basszameg a gyomorrontás. :(

s&l

L.: szereted hallgatni, amikor beszélek? :)
S.: nem, csak...
L.: szóval nem szereted hallgatni, amikor beszélek?! o.O

beszélgetés, szókiforgatás. nevetés.

már majdnem van lovam

a Szájhős nevű ló hirdetését a honlap szerint 401 alkalommal nézték meg - ebből legalább 200 én voltam, de az is könnyen előfordulhat, hogy 250. és ha erre a lóra gondolok, akkor mindig a Tarzan című rajzfilm betétdala jut eszembe. menthetetlennek érzem a helyzetet. azt hiszem ez egy sok-sok évig tartó szerelem kezdete.

lóvétel

nem tudom, van-e itt köztetek, aki ilyen körökben mozog, de hátha...

akinek tudomása van eladó ugrólóról, az nem fogja vissza magát és jelentkezzen nálam! ha sürgősnek éppen nem is sürgős, mindenesetre a rapid tervek között szerepel egy ló megvétele. ehhez az információ is óriási segítség lenne, meg természetesen akinek van fölös 300 000 forintja, az nyugodtan kölcsönadhatja. tényleg.

-----
és ígérem, a következő bejegyzésben már nem a lovakról lesz szó.

a lovardán kívüli világ

a tereplovaglásnak van egy különös varázsa; egy olyan hangulata, amit a lovardában egyszerűen lehetetlen megteremteni. ezt ló és lovasa egyaránt érzi.

a lovak terepen energikusabbak, felszabadultabbak és egyszerűen fáradhatatlanok. nem kell hajtani őket, sőt van amelyik szinte megállíthatatlanul vágtázna keresztül-kasul a határban, ha tehetné. a lovas pedig megtapasztalja ugyanennek a szabadságnak egy más aspektusát: korlátok és kerítések nélkül uralni egy hatalmas (és mellesleg roppant öntudatos) állatot, partnerként együttműködni és váratlan kihívásokra reagálni  adott esetben mindkettőnk érdekében.

nekem személyes kedvencem a folyton változó táj, a felröppenő fácánokkal vagy a lóval versenyre kelő őzekkel. kedves betolakodók vagyunk ebben a világban, a nem is olyan távoli, alig ismeret határban, ahol még a nyirkos, ködös idő, a pocsolyákkal tűzdelt földutak vagy gazzal benőtt csapások képesek elhitetni velem, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben, mint lóháton.

és tényleg.

a kulturális emlékezet

a győri elek kapcsán végzett kutatás során felmerül egy csomó izgalmas kérdés. a több részből álló kutatásnak most azt a részét vizsgálom, hogy miképpen része a lokális kulturális emlékezetnek győri elek, hogyan artikulálódik az ő alakja és tevékenysége a falusiak gondolataiban és a róla szóló, hozzá kapcsolódó narratíva milyen alakzatokat tartalmaz, milyen viszonyban áll az objektív valósággal. röviden: hogyan és miért emlékeznek rá?

a kulturális emlékezet azonban egy nagyon kényes dolog, minden külső beavatkozás nyomot hagy rajta. ezt egy egyszerű, fiktív (ám teljesen valószerű) példával illusztrálom: elmegy az egyszeri néprajzi gyűjtő a faluba és annak híres szülöttéről, győri elekről kezd kérdezgetni. az  ártatlan kérdések nyomán újra beszédtéma lesz a szinte elfeledett festő, beszélnek róla, kiállítást rendeznek a képeiből, talán még utcát is neveznek el róla. a falu, aki 50 éven keresztül lassan de biztosan igyekezett elfelejteni művésszé lett fiát, most örömmel emlékezik rá.

na hát ennyire veszélyes dolog ez a néprajz.

jó nap ez a mai

ma úgy keltem fel 6:15-kor, hogy megvan bennem a mai naphoz szükséges energia. sőt, talán még a holnapihoz is.

nem azt mondom, hogy tele voltam/vagyok életerővel és csak úgy buzog bennem a tettvágy. én már olyan kicsiségeknek is tudok örülni, mint ez: nem tűnik lehetetlennek a túlélés.

fűszeres kalács

egy nem is olyan régi hétvégén sütöttünk almás és körtés fűszeres kalácsot - mindehhez hárman kellettünk, Anya, S és én, de közös erővel sikerült elkészíteni a képeken látható két kövér kalácsot. távol álljon tőlem, hogy magunkat dicsérjem, de nagyon jól sikerült és ennek majdnem mindenki hangot is adott.

a receptről annyit, hogy  Nagy süteményeskönyvben megtalálható (akinek ez a szakácskönyv nincs meg, az azonnal szerezze be! és ez nem vicc...), nagy vonalakban annyi az egész, hogy tészta, tölteték, sütés. és tényleg pont ilyen egyszerű és problémamentes, mint ahogyan az hangzik. persze a tésztagyúrást anyára bíztam, mert én szörnyen körülményes vagyok a konyhában és irtózom attól, hogy dolgok a kezemre ragadjanak, de minden mást mi végeztünk - az elpusztítást kivéve.

apróságok

nem szeretem, hogy kiszámíthatatlan az időjárás Pesten - hiába igyekszem tájékozott lenni, az Astorián és a Blahán garantáltan másképp esik az eső, pedig még csak 2 megállónyit buszoztam.

nem szeretem, hogy mindenki a villamos ajtajában áll meg, pedig beljebb még egy csomó hely van, de ezek az ostoba birkák, ezek az ösztönlények a menekülési útvonalakhoz legközelebb helyezkednek el. és azokról ne is beszéljünk, akik meg sem várják, hogy leszálljunk, már tolakodnak fel.

nem szeretem, hogy a szomszéd ordibál a gyerekeivel, üvöltteti a rádiót és mindezt tekintet nélkül arra, hogy reggel 6-7 óra van. persze, ha ugyanebben az időben mi tennénk hasonlóképpen, nyilván irtó zabos lenne. (néha már nem bírom megállni, és a fal mellett állva kiabálom át nekik, hogy: "a fenének szültél gyereket, ha nem tudod nevelni, ne ordítsál már vele!" - de eddig még nem volt hatása.)

nem szeretem, hogy csöpög a csap, nyikorognak az ajtók és recseg a parketta. ha nekem lesz egy lakásom/házam, ezt a három dolgot nagyon komolyan fogom venni, mert alattomosan mennek az ember agyára, apróságnak tűnnek pedig nagyon rosszul tud esni ha valaki hajnalban szlalomozik a lakásban ajtókon át, parkettán suhanva.

nem szeretem az ilyen és ehhez hasonló apró bosszúságokat, mert észrevétlenül mérgezik meg a hangulatomat. és ezek mindig sokkal súlyosabbnak tűnnek, mint a kellemes dolgok. például amikor a helyes fénymásolós srác semmit nem kér a nyomtatásért. ajándék mosoly és szakdolgozati címbejelentő űrlap.

ló

szeretnék egy lovat.

ehhez azonban nincs meg a kellő tőkém, meg nyilván nem is tehetem ezt meg úgy, hogy ne kérjem családom fejének áldását a project-hez. ő azonban úgy kezel, mintha egy 5-6 éves kislány lennék, akit arról kell meggyőzni, hogy ne akarjon kutyát amíg nem bír életben tartani egy szobanövényt sem.

ez irtó kellemetlen, mert egyrészt hiába magyaráznám neki ennek ellenkezőjét - különben meg ha ennyire megbízhatatlannak tart, miért hagyja rám a gyerekét, miért engedi, hogy egyedül éljek és bármilyen önálló döntést hozzak?

másrészt az ellenállása mögött meghúzódó motiváció megfejtése roppant egyszerű: neki nincs kedve lovat venni, ő nem akar erre pénzt kiadni és az ő életének esetleges felfordulása, megváltozása vált ki belőle ilyen reakciót.

soha nem láttam már ennyire önző embert, azt hiszem. képes százezres tételben öltönyt venni meg autót anyának ha kell, ha nem, mert ez az ő reputációjára is jó hatással van. de az, hogy a család 3 tagját érintő, engem meg egyenesen rabul ejtő, elfoglaltság feltételeinek megteremtésére anyagi áldozatot hozzon - úgy, hogy az az ő státusában semmilyen változáshoz nem vezet - elképzelhetetlen.

és mindeközben a mártír szerepében tetszeleg, a hihetetlen áldozatvállalását ecseteli fájdalmas arckifejezéssek és egy jó adag mindentudással a hangjában. feláll a szőr a hátamon, egyszerűen olyan messze vagyok ettől az embertől, hogy az valami hihetetlen.

vicc

be kell vallanom valamit: szörnyű a névmemóriám.

mindez viszont átlagon felüli arcmemóriával párosul, ami roppant kellemetben szituációkat tud eredményezni. egyrészt én megismerek valakit, a nevét nyilván nem tudom és abban sem lehetek biztos, hogy ő megismer engem - sokszor eszembe jut, hogy talán az én arcom nem olyan emlékezetes más számára, mint fordítva.

a másik oldalról meg valakivel már réges-rég olyan viszonyban vagyok, hogy illene tudnom a nevét, én azonban egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni. irtó kellemetlen. az egész helyzet olyan, mintha a Gondviselés gúnyt akarna űzni belőlem és ezzel keseríti meg az életemet.

piroska

a képek ugyan a múlt előtti héten készültek, de eddig nem volt időm feltenni őket. és ráadásul akkor is sebtiben, szóval a minőségük sem az igazi, de én olyan jól éreztem magam ebben a szettben, hogy muszáj megmutatnom.

a szoknyával mindig bajban vagyok, mert irtó cuki ez a kis piros pöttyös dolog, de nem könnyű bármivel is összepasszintani (nekem legalábbis nehéz, maradjunk ennyiben). ilyenkor előhúzom a jól bevált, mindig működő receptet: fekete! és így lett ez a kis piros-fekete összeállítás. természetesen minden darab turkálókból van, de már nem tudnám megmondani, melyikekből. a harisnya az egyetlen kivétel, az anya fiókjából került a lábamra. ;)

a cipőt ne is nézzétek, szörnyű, de egyszerűen nem volt még érkezésem a megfelelő darabokat felhozni Pestre, szóval a szükség törvényt bont alapon ez került a lábamra.

testestárs

abban nőttem fel, hogy az anyám fogyókúrázik. folyton. más-más módszerekkel kísérletezett, de életének egyik sarkalatos pontja a súlyával szemben folytatott küzdelem. önmagát kövérnek, dagadtnak nevezi, gátlásos és túl kritikus önmagával szemben, miközben majd’ 50 évesen még mindig azt mantrázza, hogy “majd ha lefogyok!” – a legszörnyűbb azonban nem ez, hanem hogy egyáltalán nem elhízott! szült 3 gyereket és majdnem minden nap lefutja a maga 6-8-12-22 km-ét. egyszerűen a hozott génjei nem a “piszkafaságra” predesztinálják.

és magamon veszem észre, hogy ez a hozzáállás nem csak őt fertőzte meg teljesen. hazudnék, ha azt mondanám, én egyáltalán nem így látom magam, a testemet, és nem hasonló dolgok járnak a fejemben minden alkalommal, amikor tükörbe nézek. viszont egy dolgot tudok: ha lesz egy lányom, sosem fogom ilyen ésszerűtlenül, alattomosan elhitetni vele, hogy ez a normális. mert nem az. és sose fogom magam előtte ronda kövér malacnak nevezni.

szóval nem csak magunk miatt érdemes kibékülni a testünkkel, hanem mert a dolog ragadós, akaratlanul is tanítható és örökíthető.

mert minek tanulnék, amikor sütni is lehet

hát beszarok, a hivatalos álláspont szerint most én vagyok a leghálátlanabb semmirekellő a Földön, mert a két jövőheti ZH-m prioritást élvez valami sütemény megsütésével szemben. amiről egyébként azon kívül, hogy "jó lenne, ha..." semmit nem mondtak, pl hogy mikorra kéne és mekkora mennyiség.

ezért tényleg nincs értelme hazajönni.

Boldizsár

ő volt a kiscicám. 

én azt hiszem, hogy tényleg nem normális ez a szomorúság, mert hát a háziállat is csak amolyan fogyóeszköz, mint a radír vagy a félpárzokni, és a cicáknál meg különösen benne van a pakliban az idő előtti elhalálozás, nem is értem miért kéne ezen meglepődni. egy kutyáért lehet sírni, azért szinte kell is, mert olyan jó barátja ő az embernek, de egy macska csak érdekből verődik ide vagy oda, senkit sem szeret igazán szóval mi se szeressük meg túlzottan, mert lám mi lesz belőle.

nem is csak a halála, hanem a tehetetlen düh, hogy valaki ilyet tett és nem csak szerencsétlen koccanás ez hanem konkrétan ízzé-porrá zúzott macskakoponyáról, kiömlött macskavérről és lógó macskaszemről beszélünk, meg utolsó macskaerőről ahogy a pici macskamancsok bevonszolják az összetört testet az árokba. nekem ez már gyilkosság, kegyetlenség, én ezért vádlón nézek mindenkire aki elhajt mellettem, mert tehetetlen vagyok, senki nincs akire ráordítsak, hogy hogy tehette?! senki sem fogja azt mondani, hogy sajnálom és senki sem érti meg, hogy itt most sokkal többről van szó, mint hogy egy cicával kevesebb. főleg az nem, akinél nyaranta 2-3 kiscica megy humusznak. 

befogadtuk, megszelídítettük, minket választott és még csak megóvni sem tudtuk, egy kutyát legalább be lehet zárni de próbálja meg valaki azt mondani egy macskának, hogy maradjon szépen nyugton, hát az állatkínzás. 

és itt van ez a kép a fejemben, ahogy az egész lejátszódott, ahogy a kicsi macskám teljesen összetört testtel vonszolja magát az árokba, ahogy valaki még csak ki sem néz az autóból csak továbbhajt, ahogy szépen lassan, egyedül, fájdalmak közepette meghal az én legkedvesebb macskám, amilyen sosem volt és többé nem is lesz. és tehetetlen vagyok, erőtlen és kevés ahhoz, hogy tegyek bármit is, még csak a szemébe sem tudok nézni annak aki elütötte és ráordítani, hogy mégis hogy tehette??!! 

annyira ragaszkodunk mindenhez, amitől egy kicsi szeretet is kapunk, hogy az már csak fájni tud.

menni menni

ma először fogalmazódott meg bennem, hogy el kéne menni innen. elköltözni, másik országot választani és inkább ott boldogulni, nem ezen a kilátások híján egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedő helyen. most érzem először, hogy máshol is tudnék élni.

ha lehetne, keletre mennék meg egy kicsit délre. a közelebbi keletre, még inkább a balkánra. most még jobban akarok arabul tanulni, mint amikor először felmerült ennek a lehetősége.

vajon Isten az állatoknak is gondját viseli?

én nem kívánom senkinek, hogy meg kelljen válnia attól, ami a szívének kedves. legyen szó tárgyról vagy élőlényről. én mindössze annyit kérek az igazságos Istentől (ha van ilyen), hogy ugyanekkora veszteség érje azt a figyelmetlen, száguldozó autóst, aki elütötte a cicámat.

nyilván nem direkt gázolták halálra Boldizsárt, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy egy szabályosan 50 km/órával közlekedő, figyelmes sofőr elüssön egy macskát, aki nem egy öngyilkos típus, hogy mozgó jármű elé feküdjön. szinte biztos vagyok benne, hogy valami helyi faszagyerek vagy egy siető pizzafutár tehette. annyi becsület azért volt a tettesben, hogy legalább nem hagyta, hogy szegény kis testét a többi autó széttrancsírozza, hanem bedobta az árkunkba.

ma délután temették el anyáék abban a kis horgolt plédecskében, amin mindig aludt a nappaliban. amikor megtudtam a hírt, félórán át vígasztalhatatlanul zokogtam és most is a sírhatnék kerülget. egyszerűen tudom, hogy az én életemben nem volt és talán soha nem is lesz még egy ilyen hálás, okos, emberi macska a Földön, mint amilyen Boldizsár volt.

kedves kicsi kandúrom, hűséges alvótársam, kiscicám - nyugodj békében!

montázs

ma láttunk egy férfit VELOCIPÉDdel tekerni Maglódról Gyömrőre!

és vettünk lovaglónadrágot és elfáradtunk és betegek vagyunk. hát ezvan.

betegágy

ahogy visszagondolok az elmúlt néhány szemeszterre, én mindig belebetegedtem az iskolakezdésbe. lehet pszichoszomatikus tünet vagy a hirtelen igénybevétel ellen így lázadó szervezetem jelzése, de semmiképp sem örvendetes dolog az első néhány hét valamelyikét intenzív élet-halál harccal kezdeni.

a forgatókönyv mindig hasonló: árulkodó jelek figyelmen kívül hagyása és "csakazértis" iskolába járás, majd a teljes pusztulás miatt néhány nap kényszerpihenő.

most vitathatatlanul a tegnapi volt a csúcs, amikor a hidegrázás, láz és teljes gyengeség is rontotta az amúgy sem rózsás, torok- és fejfájós helyzetet. megértettem a szervezetem jelzését, csütörtökre csendes ágynyugalomra ítéltem magam. a szörnyű éjszaka után már érezhetően javult valamicskét a helyzet, majd a világ legjobb ápolójának hála mostanra sokkal jobban vagyok. egyetlen dolog fog hiányozni: az étvágytalanság jótékony hatása.

önkénteskedés és ami mögötte van

amikor kiskutyákat mentettünk vagy segítettem egy beteg kislánynak, jónak éreztem magam. úgy, ahogyan csak ezekben a kivételes, önzetlen pillanatokban tudja az ember - az áldozatvállalás gondolatának csírája nélkül!

önkénteskedem egy keresztény szervezetben, ami működik a maga módján, jól-rosszul, igyekszünk tevékenyek és hasznosak lenni az ifjúság számára mint közösség. itt most nem hibást vagy felelőst keresek, amikor azt mondom, hogy félve veszem fel a telefont, ha ismeretlen (ne adj' Isten ismerős) szám hív, és egy kedves de kétségbeesett hang próbál rábeszélni valami remek dologra, amivel segíthetem az egyesület munkáját.

hozzá kell tenni, nem tudok nemet mondani - legalábbis sokkal kevesebbszer, mint ahányszor szívem szerint megtenném. és az intézményesített önkénteskedés számomra ez: gyomorgörcs, türelmetlenség, kényelmetlenség. persze, erre is kitaláltam a magyarázatot: nem baj, ha nem érzem jól magam azokban a helyzetekben, mert az áldozatot értékelni fogja az Isten és így talán, mivel ilyen nagy mértékben kiléptem a komfort zónámból, talán még értékesebb lesz az általam végzett munka. gondolom, érezhető:  furcsa és kitekert logika ez.

de amikor kiskutyákat mentettünk vagy segítettem egy beteg kislánynak, jónak éreztem magam. esszenciális jóságot, boldog elégedettséget és tisztaságot éreztem, nyoma sem volt feszengésnek vagy húzódozásnak. mondanom sem kell, hogy ezek olyan apró dolgok, amikre bárki képes, az idejéből csak egy-két percet vesz el és semmiféle különös fáradtsággal nem jár.

az általam intézményesített önkénteskedésnek nevezett kezdeményezés egy szép gondolat, de csak eseti kezelés és nem lesz tőle jobb hely a világ. a helyzet az, hogy nekünk kell jobbá válnunk, egyénileg, a mindennapokban - kiskutyákat mentve és beteg kislányoknak segítve.



(természetesen ez egy személyes meglátás, tapasztalat és nyilván nem az önkéntes szervezetek munkájának aljas kritizálása - összességében csak arról van szó, hogy az amit abban a formában tenni tudunk, önmagában kevés.)

mert sportolni nem csak a sportolás miatt jó

ha a súlyom egyelőre nem is lett kevesebb n+1 kilónál, ami pedig kínosan sokkal több, mint a kívánatos, a lovaglás számos látható eredménnyel járt. a fenekem kerekebb és formásabb, mint korábban és a vádlim is izmosabb - az előbbivel nyilván semmi problémám, de az utóbbi káros következményeként még bonyolultabb a nadrágviselés és vásárlás.

más esetleg attól tart, hogy a feneke nem fér bele a nadrágba - hát, én ezzel úgy vagyok, hogy ha azt a kurva nadrágot már feljebb tudtam húzni a térdemnél és nem akadt el az egyébként jól kidolgozott vádlimban, akkor nincs az az isten, hogy a fenekemet ne préseljem bele.

fiat voluntas tua

az elmúlt egy év alatt megtanultam úgy vágyni dolgokra, hogy ne azonnal kelljenek. bízni abban, hogy tényleg mindennek van ideje, és azt érdemes kivárni.

mindent akarok, de már nem rögtön és nem egyszerre. mert rendje van az életemnek, csodás és kifürkészhetetlen rendszere. gondolom, mondanom sem kell, hogy mindezért ki a felelős...

megtanultam rábízni magam az Ő akaratára.

dialóg

- te írod a magányhangzót?
- ó, igen, az én szellemi termékem. ("oh, don't stop it! ^^")
- szoktam olvasni. és a neve is annyira jó, hogy "magányhangzó."
-... na az pont nem az én szellemi termékem. kisöcsém amikor tanulta a betűket, véletlenül azt mondta, hogy magányhangzó én meg lecsaptam rá.
- tényleg? tök jó!

tehát a blogom legkirályabb része (ti. az elnevezés) egy 7 évestől ellopott nyelvbotlás. ez van, srácok.

luv

"ha lehetne valakit örökké szeretni, én Téged választanálak!"

Gyerekszülés BA

Figyelem! Figyelem!

A Tradicionális Téveszmék Tudománytalan Egyeteme (innentől TTTE) megkésve ugyan, de annál lelkesebben indítja el három éves képzéseit 2012-ben is. A közvéleményben oly' nagy visszhangot kiváltó emancipáció-ellenes és gyerekszülés-propagáló felszólalások nyomán új akkreditált képzésünkre is várjuk a hallgatók jelentkezését.

Gyerekszülés BA

A szak célja, hogy a nők a kurzus elvégzése során olyan ismereteket sajátítsanak el, melyek segítik feladatuknak és társadalmi funkciójuknak (ti. az emberiség reprodukciójának biztosításának) magasszínvonalú és lelkiismeretes elvégzését. Ehhez az alapvető készségek tökéletesítésén és a kapcsolódó tevékenységek technikai háttérének megismerésén keresztül juthatnak el a képzés három éves időtartama alatt. Az elméleti és gyakorlati oktatás egyforma súlya garantálja a későbbi tökéletes helytállást.

A tanmenet a következő kurzusokat tartalmazza:

Szaporodási alapismeretek 1-2.

Házasodási stratégiák 1-2. (a kurzus az első félévben elméleti, a második félévben viszont "Esküvőszervezés" alcímen kell felvenni és a teljesítés feltétele a szemeszter végén történő házasságkötés)

Háztartástan alap-, közép és felsőszint (mindhárom kurzus elvégzése kötelező, de a félév elején megírható szintfelmérő eredményének tükrében állapíthatunk meg egyéni tanmenetet is)

HIS-story avagy a történelem helyes perspektívája

"Önzés és alázat" önismereti pszichotréning

A várandós nő 1-2-3.

Ezen kurzusok elvégzése után szigorlaton kell résztvennie a hallgatónak, ami egy gyermek megszülésének prezentálásából áll. Ehhez természetesen erős előfeltétel a következő tárgyak elvégzése: Szaporodási alapismeretek 1-2-3., Házasodási stratégiák 1-2., A várandós nő 1-2-3.

A képzés második részében a gyakorlati ismeretek elsajátítására helyezzük a hangsúlyt, ehhez kapcsolódik kurzuskínálatunk is:

Pelenka és pánik (szigorúan szeminárium!)
                                                                                - a két kurzus közül egy köt. vál.!
Szopás-e a szoptatás? (szigorúan szeminárium!)

Táplálkozástörténet 1-2. (életkorspecifikus ismeretek a gyermekek táplálkozási szokásairól, történelmi távlatokban)

Gyermekirodalom 1-2. (az első kurzus a gyermekversek és mondókák, a második a mesék világába nyújt betekintést)

"Gazdálkodj okosan" pénzügyi tréning (tömbösített óra)

A szülés utáni depresszió diagnosztikája és kezelése (az órát az egyetem pszichológiai karáról meghívott előadó tartja, kiscsoportos foglalkozások keretében)

A három éves képzés teljesítésének feltétele a következő: a szigorlat során világra hozott gyermek felnevelése, valamint egy újabb gyermek megszülése a záróvizgsán. A záródolgozatnak tartalmaznia kell a várandósságok valamennyi dokumentumának hitelesített másolatát és a két gyermek fejlődésének, nevelésének bemutatását írásos és audiovizuális módon. A  Gyerekszülés BA szak elvégzését igazoló okmány csak mindkét gyermek felmutatása esetén vehető át!

Mivel a képzés csak önköltséges finanszírozási formában és állami részösztöndíjjal indul, kérjük a jelentkezési lap mellett az első féléves tandíj (1,5 000 000 HUF) átutalásáról szóló igazolást is csatolják. Reméljük, hamarosan Önt is hallgatóink között üdvözölhetjük!

Tisztelettel,
TTTE

love of mine

ez a szám az egyik leggyönyörűbb a világon.

gyarapodás

micsoda hétvége volt ez!

pénteken meg kellett ülnöm egy lovastól elszokott, Raul nevű hátast, ami finoman szólva is izgalmas és kalandos vállalkozás volt. az önbizalmamnak azonban jót tett, mert meg tudtam felelni a kihívásnak és a vasárnapot már szabadon ügetéssel és terepgyakorlással zárhattam.

szombaton ajándékot gyártottuk Edit nevű édesanyámnak, ami szintén jól sikerült, de a nap fénypontja a kiskutyamentés volt. egy laza biciklizés csapott át drámába, amikor megjelent előttünk a két csöpp kis eb, teljesen elanyátlanodva, árván és (szeretetre) éhesen. másodpercek alatt eldőlt, hogy nem hagyhatjuk ott őket, már csak a transzportálás volt kérdéses. a bicikli finoman szólva sem volt erre alkalmas, bár mi azért megpróbáltuk pulcsiba zipzárazva, szorosan átölelve meg kosárba ültetve, de nem bizonyult működőképesnek egyik variáció sem. akkor már szinte sírva hívtam anyát, hogy mi mégis hogy legyen, és a következő döntést született: S hazateker a bringával, mi meg várunk arra, hogy visszajöjjön értünk autóval. így hát egy órán át ültem a késő délutáni árokparton két síró kutyával. aztán megjött a felmentősereg és ők elhúztak az autóval, én meg hazatekertem.

a kiskutyák remekül érzik magukat, kerekedik a hasuk és a kedvük is jó, mindenki oda van értük. amúgy is akartunk egyet az öreglány mellé, de így duplán megoldódott a helyzet, amivel a családfőnek még meg kell barátkoznia, de hát na. foggal-körömmel harcolni fogunk a vakarcsokért. ;)

a támadó

még télen történt, valamikor januárban, hogy pénzt kellett váltanom és beálltam a wesselényinél lévő pénzváltóhoz. a sorban előttem csupa jó kötésű férfi állt, ez majd a későbbiekben fontos infó lesz.

ahogy ott álltam, egyszer csak azt vettem észre, hogy egy agresszív, szakadt, torz arcú (az egyik orrcimpája hiányzik) nő jön felém ordítva, káromkodva, fenyegetőzve, hogy mit nézem őt, én hülye kurva, asziszem jobb vagyok nála?, mert ő most szétveri a képemet és "megbaszlak teeee hülye kúúúrva!!!" először egyébként fel sem fogtam, hogy hozzám beszél, felém jön, engem fenyeget - aztán elég egyértelművé vált.

az első gondolatom az volt, hogy megütöm (és ott, abban a pillanatban tényleg megtettem volna, hogy összeverem, a technikai tudásom hiánytalanul megvan hozzá), de egy újabb gondolat felülírta: akkor hozzá kéne érnem ehhez az undorító, beteg elméjű, visszataszító emberi lényhez. ezért inkább a sorból kiálltam és úgy helyezkedtem, hogy a támadóm és köztem álljanak azok a termetes férfi emberek. ő megkerülte őket, én átbújtam közöttük a másik oldalra és így ment ez még kétszer-háromszor. természetesen közben ordítozás, hülyekurvázás, szétverlekezés.

több megdöbbentő dolog is volt az egészben. az egyik a nő viselkedése, de azt hiszem ezt nem szükséges kifejtenem. a másik viszont az emberek reakciója volt: először közönyösen, szinte vádlón néztek rám, hogy mit bujkálok a sorok között, és a pillantásukban az is benne volt, hogy biztosan én provokáltam valahogy a hajléktalant, és hogy mit képzelek én magamról, meg egyébként is, hogy jövök én ahhoz, hogy megzavarjam csendes délutáni sorban állásukat. félreértés ne essék: senki nem szólt egy szót sem, de szörnyű volt az, hogy képesek voltak zavarba hozni a viselkedésükkel és szégyenérzetet ébreszteni a történtek kapcsán. mintha tettem volna valamit.

ez körülbelül 1 percig tartott. utána természetesen segítettek, ahogy tudtak (előre engedtek, hogy bejussak a pulthoz/kasszához és ne az utcán álljak) és ketten közülük kifejezetten segítőkészek voltak. szerencsére a támadó is új áldozatokat talált magának, két fiatal cigány lányt, akik hosszas csatározásba kezdtek vele és amikor én már az út túlsó oldaláról figyeltem az eseményeket, éppen ordítva, nekifutásból dobálták a nőt öklömnyi kövekkel.

a történtek után sokáig automatikusan összerezzentem, ha hasonló alakokkal találkoztam, kifejezetten számítottam rá (és számítok azóta is), hogy bármikor megismétlődhet az eset és akkor nem lesz ott senki, aki megvédjen. másrészt az a rövid kis intermezzo, az a kínos és közönyös reakció, amit az akkor jelenlévők tanúsítottak, megint csak megingatta embertársaimba vetett hitemet. fizikailag nem esett bántódásom, de sosem fogom elfelejteni azt, ami akkor lejátszódott itt benn a fejemben.


és hogy miért hoztam ezt most szóba? a héten megint láttam a nőt, megint ordítozott és fenyegetőzött, megint kiszúrt magának valakit - és én lapos kúszásban sunnyogtam keresztül a blahán, rettegve attól, hogy felém fordítja a haragját.

a woodoo sámán és áldozata

vannak az évnek kitüntetett csütörtöki napjai, amikor a kármán koliban úgy istenigazából elszabadulnak azok a bizonyos indulatok. ezek az old's-os bulik retro zenére ordas nagy ivászatokkal együtt édesítik meg az életet. teljesen és totálisan indokolatlan esték, nehéz is megfogalmazni, hogy mi minden történt vagy történhetett meg ott...

ezért inkább megmutatom a múlt csütörtöki rendezvény képeit:

másfél nap tanulsága

az első másfél nap után annyit tudnék mondani, hogy "ajóbüdösrohadtkurvaéletbe" - így, egy szuszra.

hétfőn reggel 8kor egy könnyed és emészthető összehasonlító vallástudomány órával kezdtünk, ami komolyan mondom, órákra éber kómába lőtt, alig vártam, hogy leérjek a könyvraktárba és újraindíthassam csendes magányomban a rendszert. (a csendes magány nem annyira jött össze, szokatlanul nagy volt a forgalom a kis föld alatti birodalmamban, de mindegy.)

odalent a mélyben eddig nagyobb biztonságban éreztem magam, mint magzat az anyaméhben: vaskos polcok, könyvekkel megrakva óvtak meg a külvilágtól. na hát most úgy vagyok vele, hogy rohadjanak meg azok a bizonyos vaskos polcok meg az összes könyv, mert valahogy a tologatásuk, tekergetésük közben vagy eltörtem a kulcscsontomat, vagy valami irtóra meghúzódhatott, mert komoly fájdalmaim vannak. király vagyok, az első napomat egy szolid munkahelyi balesettel kezdtem...

levezetésnek egy 4.5 perces sikerkurzuson vettem részt, ami a tibeti vallásos művészettel foglalkozik - hát, én majd legfeljebb a vizsga előtti másfél napban fogok, mert hál' Istennek a munkaidőm épp két órával hosszabb, mint ameddig az óra tart, bilokálni pedig egyelőre szarul tudok, így hát na. maradok a könyvraktárban, ülök a seggemen nyugodtan, majd zen buddhistákat megszégyenítő békességgel az arcomon letöltöm az anyagokat a vizsga előtti este. mert hogy minden fenn lesz az e-learning-en. éééés a legszebb: ezért 4 combos kis kreditet fogok kapni, ó igen.

az újabb nap újabb tömény okossággal indult: népcsoportok és regionális kultúrák reggel 8:15-től, rendelvényre. hát, van még egy hetem, hogy találjak valami motivációt, más különben simán elképzelhető, hogy véletlenül nem fogok tudni részt venni az órákon. véletlenül. utána, mert az élvezeteket még ennél is tovább lehet fokozni a btk-galaxisban, vallásszociológia - zárójelben max weber - borzolta a kedélyeket. szerencsére kedves, rég nem látott ismerősként üdvözöltem az öreg németet, mert hogy egy évvel ezelőtt a most is kötelező szöveg jegyzetének jegyzetét már olvastam, így gondolom nem érhet meglepetés. de a tanárnő... hát. őt még nem tudom hova tenni, majd meglátjuk mi lesz belőle.

és most megint ebéd szünet, de 2től folytatódik a harmadévnek nevezett kálvária, ami egyelőre fene sem tudja, mit fog hozni. a kreatív feladatot hiányolom, az értelmes párbeszédet - mert itt egyelőre nagyon arról szól minden, hogy 1. kérdés nélkül lenyomjanak egy csomó infót a torkunkon, mert muszáj 2. egyáltalán nem érdekel senkit, hogy minket érdekel-e egyáltalán az anyag. egyelőre (az egyébként nem rossz témájú órák ellenére sem) tudott felmutatni semmi olyat ez a félév, ami miatt érdemes lenne részt vennem benne.

a pixeles ruha

egy hosszabb, Tamásiban eltöltött hétvége után kénytelen voltam tudomásul venni, hogy ma már nekem is elkezdődik az iskola. van bennem némi kellemes bizsergés, de már csak nyomokban érzem azt az izgatott várakozást, amit a korábbi szeptemberekben - ezért is gondoltam, ha lélekben nem is sikerül megélni úgy, ahogy eddig, legalább adjuk meg a módját! a szett egyes darabjai már ismerősek lehetnek: a cipő és a táska az eddigi egyik legjobb fogásom, amit valaha sikerült megcsípnem. a ruhát S nevezte el "pixeles"nek, és igazat adtam neki, kicsit tényleg olyan. természetesen ez is turkálóból van, és az apró részletek miatt tetszik, amiket talán a képek nem tudnak megmutatni: a rafinált nyakrész, a ráncok a szoknyarész alján és a visszafogott, egymással harmonizáló színek.

u.i.: remélem egyszer valaki értékelni fogja, hogy még az ebédszünetemet is a blog épülésének oltárán áldozom fel! ;)

ezt is elviszem magammal

a jelenlegi kedvenc. annyira nagyon király, hogy ezredszerre is élvezem.

függöny le

amikor tudod, hogy ennyi volt.

nem dacból vagy dühből, egyszerű józan belátásból engeded el. fegyvert letenni, a harcnak vége. csak aztán a győztes örüljön az igazának, hogy ő megmondta, meg egyébként is.

hát, kedves Család, örültem a szerencsémnek. velem végeztetek, legyetek magatokra igazán, nagyon, rettentően büszkék.

sosem lehet elég korán elkezdeni

anyukám azt mondta, hogy kezdjem el már most tervezni az esküvőmet, mert olyan gyorsan fog minden történni, hogy csak arra fogok emlékezni, milyen esküvőre vágytam. a cél, hogy olyan esküvőt álmodjak magamnak, amilyenre emlékezni szeretnék.

ez abban a pillanatban irtó félelmetesnek tűnt, mert konkrétan 22 éven keresztül teljesen hidegen hagyott a téma. abban mindig is biztos voltam, hogy számomra a házasság teljesen magától értetődő része az életnek, két ember közös életének, innentől kezdve viszont nem voltak konkrétumok - vagy ha voltak is, sűrűn változtak.

néhány dolog azonban, természetesen a legjelentéktelenebbek, szépen lassan egyértelművé vált:

1.) a vőlegényem csokornyakkendőben lesz.
ne kérdezzétek, miért, de valamiért ellenállhatatlanul szexinek tartom azt az idétlen kis nyakbavalót.

2.) csodás, ízléses, pompás esküvői tortát szeretnék - talán már azt is tudom, melyik cukrászdából.
az édességek kitüntetett szerepet játszanak az életemben, nehogy már pont az esküvői tortám ne legyen igazán emlékezetes. :)

3.) semmi rózsaszín nem lesz, semmi vörös giccs, semmi csillogó strassz vagy hasonló fölösleges dolog.
egyszerűen nem és kész, szerintem ezzel minden jó érzésű embertársam egyetért.

egyelőre ennyi. mondtam, jelentéktelen apróságok, meg hát egyelőre nem aktuális, de hallgatok az anyukámra, hátha tényleg úgy van, ahogy mondta.

terápiás turizás

mivel beteg vagyok (lásd az előző bejegyzést), a mai napomat a terápiás turkálás oltárán áldoztam fel, szinte már rituálisan. nyilván vettem kevésbé jó holmikat is, de szeretnék büszkén bemutatni két igazi gyöngyszemet, amiket hülye lettem volna a boltban hagyni.

minden kisdiáknak szüksége van egy iskolatáskára és egy jó cipőre, amiben átlépheti a tanterem küszöbét. nos, ezeket az elengedhetetlen felszereléseket sikerült jutányos áron beszereznem. gyakorlatilag a cipő talpa érintetlen - még látszik a leszedett matrica nyoma. a táska egyik patentja ugyan nem tökéletes, de pont az a méret és forma amire szükségem van, így megéri az a 200 forint, amibe a csere kerülni fog. a színbeli harmónia a kettő között már csak a hab a tortán.

és egy kis technikai infó: az oktogon és a nyugati között lévő maggie's-ben éppen mától kezdve lehet a teljesen friss árukészletből csemegézni. ezek is onnan vannak, és mivel nem volt nálam elég készpénz, a pénztáros lány rögtön felajánlotta, hogy félreteszi nekem a prédát - készségességéért és kedvességéért pacsi neki. 

úgy érzem, elkezdődött a vadász(turkász)idény... jöhetne már az az ösztöndíj, mert a helye már bőven megvan.

egy csepp két csepp öt csepp meg tíz

van az, amikor egyszer csak minden előzmény nélkül betegszik meg az ember. semmi komoly, éppen csak az élhető élettől foszt meg a kór, tönkre teszi az utolsó szabad hetet és fokozza az iskolakezdés kapcsán érzett idegességet.

ez konkrétan az én esetemben azt jelenti, hogy valaki tegnap kora este megnyitotta a takonycsapot és baromira elfelejtette elzárni. érzem, hogy órák kérdése a szintlépés, amikor megjelenik kedves régi ismerősöm, a fájó torok, és csak reménykedni tudom, hogy ezzel véget is ér a tünetek jelentkezése.

ennyivel még valahogy elbírok, de azért basszameg.


u.i.: természetesen minden hatásos - vagy legalább annak vélt - gyógymódot osszatok meg velem, hátha sikerül enyhíteni szenvedéseimen. köszi.

tavalyi torta

tudjátok van ez az ország tortája dolog: minden évben augusztus 20-án ünnepélyes zabálás és ettől majd a nemzeti önbecsülésünk a vércukorszintünkkel egyenes arányban fog emelkedni.

tavaly a kecskeméti barackos kölestorta nyerte a versenyt, de elég sok negatív kritikát kapott és azóta nem is nagyon lehetett róla hallani (az elmúlt évek alapján úgy érzem, így van ez az országunk tortáival úgy általában). nekem volt szerencsém megkóstolni, és emlékeim szerint kifejezetten ízlett. azóta is eszembe jutott, hogy vajon hozzá lehet-e jutni valahol?

(és most a dramaturgia eljutott arra a pontra, hogy a képernyő alján megjelenjen a felirat: "egy évvel később...")

...ma ugyanis teljesen véletlenül megláttam egyik kedvenc cukrászdám süteményes pultjában néhány szeletet ebből a bizonyos barackos kölestortából. kapva kaptam az alkalmon, hiszen ez nem lehet véletlen: vettem (vetettem apával) egy szeletet! alig vártam, hogy belekóstolhassak - és lelkiekben felkészültem a csalódásra.

ez viszont nem következett be. sőt! gyerekek, nekem ez a kedvenc tortám. az okok a következők: nem rajongok a piskótáért (természetesen a nagymamám lekváros piskótája kivételt képez), viszont a kölest és hasonló magvakat kifejezetten bírom; a tortában lévő krémekkel kapcsolatban is vannak fenntartásaim de az édes, szinte gejl (vagy geil?) baracklekvár abszolút kedvenc. nagyjából így áll a dolog, már ami az ízlésemet (vagy inkább ízlelésemet? - jaj, szörnyű szóvicc) illeti a torták terén.

és én tudom, hogy már nem ez az uralkodó trend, hiszen augusztus 20. óta regnál a szabolcsi almás máktorta, én mégis a köles-barack kombó mellett teszem le a voksomat.

mi? mi!

ha megkérdezné tőlem valaki (vagy csak úgy spontán módon egy unalmas péntek délutánt szeretnék igazán mély tartalommal megtölteni és töprengeni kezdenék azon, hogy) mitől működik a kapcsolatunk a sráccal, biztos nagyon sok minden jutna eszembe.

persze vannak alapvető dolgok, amik bármilyen jellegű emberi kapcsolatot működőképessé tesznek/tehetnek: kommunikáció, türelem, empátia. ha azonban magunkra gondolok, amellett, hogy nyilván ezek az alapok itt is adottak, speciálisan ránk jellemző dolgok jutnak eszembe: felszabadultság, játék, nevetés. és főleg az utóbbi, a nevetés - és ehhez kapcsolódóan mindkettőnk (köztudottan és vitathatatlanul) remek humorérzéke.

amikor vele vagyok, úgy érzem, én vagyok a legcsinosabb, legelbűvölőbb lány a világon - és nem csak azért, mert nevet a vicceimen. 

3x1

van az a kezdeményezés, hogy "3x1 és jobban megy!" - arról van szó, hogy hetente három alkalommal sportolj egy órán keresztül, így egészségesebb és fittebb életet élhetsz. ez egyébként egy tök király dolog, és nem csak az ötlet miatt.

én a lovaglást választottam - vagy a lovaglás választott engem. sose gondoltam volna, de őszintén ajánlom mindekinek! jó, hát nem olyan, mint delfinekkel úszni, de sokkal menőbb mint a kutyasétáltatás és azért többé-kevésbé elérhető mindenki számára.

szó se róla, ha magamnak kellene finanszíroznom, a kérdés a következőképpen nézne ki: lovagolok a héten három órát és akkor három napig nem eszem vagy hagyom a lovaglást és a napi betevőt választom? szerencsére a sokat emlegetett szülői pénztárca ebben az esetben is védőhálóként óv a szembesüléstől. ettől függetlenül viszont havonta néhány alkalommal, de egy életben legalább néhányszor mindenképp érdemes lóra pattanni!

mikrózott fagyi

több olyan dolog van velem kapcsolatban, ami minimum megmagyarázhatatlan, de inkább a perverz kategóriába hajlik.

az, hogy imádom a dobozos fagyit (minél nagyon kiszerelésben) még nem feltétlenül furcsa. inkább a fogyasztási szokásaim szoktak megbotránkoztatni másokat: megmikrózom. 50 másodperc alatt krémesen folyósra olvad és nekem nincs más dolgom, mint élvezni a hűs édességet.

sweet home

jöttem fel a lépcsőházban és egy férfi olyan gyönyörű szépen köszönt nekem, hogy egyből itthon éreztem magam.

sportolni jó

a biciklizés kemény sport. komolyan.

szembeszélben meg pláne. 

... és még a lovardába is ki kell tekerni, ami jó kis bemelegítés lesz.

rouge

álmomban valami szörnyű színű rúzzsal próbáltam kirúzsozni a számat, de az akció teljes kudarcba fulladt - csak maszatoltam, na meg el is törtem szerintem a célszerszámot.

meg történtek még dolgok, gondolom, de többre nem emlékszem.

naivitás

alapvetően konfliktuskerülő vagyok. és nem abban az értelemben, hogy nagy ívben igyekszem elkerülni az összetűzéseket. egyszerűen annyira nagyvonalúan elnéző vagyok másokkal szemben, hogy nagyon sok idő és/vagy valami olyan cselekedet, amit mélységesen elítélek, kell ahhoz, hogy én felemeljem a hangom. egyszerűen nem kreálok konfliktust ott, ahol nincs értelme.

ezt a hozzáállást nem mindig érzem kifizetődőnek. sőt, a külvilág nagyon könnyen félre is értheti. ami részemről merő jóindulat (tudniillik az, hogy én belátva saját hülyeségeimet, mások érthetetlen tettei fölött is felülemelkedem azzal a jelmondattal, hogy "mindenkinek megvan a maga dilije"), az más számára oda nem figyelés vagy tekintettel nem levés.

ezt szerintem a nyílt kommunikációval lehet a legjobban orvosolni. nyilván ez időigényes, kellő nyitottságot és nem pedig kicsinyes roszindulatot kíván; a sértettség hiábavalóságának felismerését és a másokba (és az ő jóságukba) vetett megmagyarázhatatlan és kitartó hitet.

vajon van még ilyen?

próbálkozunk, próbálkozunk - egyszer csak sikerül

ilyen és ehhez hasonló frappáns hozzászólásokkal próbáltak már felszedni, mondanom sem kell, hogy leggtöbbször teljesen sikertelenül:

1.: "szia, te vagy az a lány, tegnap este a Rocktogonból?" - nos, ezt a kérdést a 20 éves kispál koncertet megelőző sorban állásnál szegezte nekem egy srác (aki, mint tudjuk, összeszűrte a levet egy lánnyal előző este a rocktogonban), de csalódást kellett okoznom neki. nem én voltam az a lány.

2.: "sziasztok csajok, szegediek vagytok?" - a SZIN hivatalos (és minden bizonnyal kötelező) ismerkedő szövege. minden pasi így próbált beszélgetést kezdeményezni... inkább kevesebb, mint több sikerrel.

3.: "te is bringás vagy?" - ezt a kérdést akkor szegezték nekem, amikor a gólyatáborban egy kölcsönvett (einstandolt) biciklis sapkában partyztam 3 napon át. szóval nem én, csak a sapkám az.

4.: "de jó, te is szoktál mászni?" (he?) "tudod, sziklát..." - a filingrán alkatomra és a keskeny kis vállaimra utalva kérdezte ezt egy srác, szintén a gólyatáborban. nem lett a szívem csücske, maradjunk annyiban.

5.: "bocsi, általában nem szoktam idegeneknek ilyesmit mondani, de... lerajzolhatlak?" - hát. ezt inkább hagyjuk.



+1.: "szia cica, van gazdád?" -  ez több, mint egy éve volt, és én azóta is a kiscicája vagyok valakinek. :)

éber álom

van az az állapot, lefekés után de még elalvás előtt, amikor a tested már takarékra kapcsol. az izmok elernyednek, a lélegzetvétel lelassul, a szervezet készen áll a pihenésre.

ilyenkor befelé figyelek. elkezdenek vadul cikázni a gondolatok a fejemben, szinte hallani lehet a fogaskerekek kattogását. ez az a pillanat, amikor összegzek, értékelek, tervezek, szervezek, nosztalgiázok.

...  és ilyenkor csodás blogbejegyzések születnek, amiket sosem vetek képernyőre.

casting és költözés

jelentem, beköltöztem! az első éjszaka pont olyan volt, mint egy teljesen átlagos első éjszaka az új albérletben: helykeresés, kevés alvás.

lassan a casting is véget ér. be kell vallanom, nem vagyok jó ebben. mindenkit nagyon szeretnék megmenteni az utcára kerüléstől, kvártélyt és szerető közösséget adni neki, ahol kibontakozhat és megmutathatja, mennyire nagyszerű ember. a személyiségem egyik legtipikusabb, oroszlán jegyhez méltó, vonása: a nagylelkűség.

a szobatársam megtalálása viszonylag könnyen ment, meg is lepődtem rajta, mennyire egyértelmű volt a választás. mindig is tudtam, hogy az univerzum kiegyenlíti a számlát: egyszer büntet, másszor jutalmaz. azt hiszem, a fiú lakó kiválasztása problémásabb lesz... főleg úgy, hogy nem is velem kell kompatibilisnek lennie a kedves delikvensnek (bár az sem árt... ), hanem a már meglévő fiú lakóval (nevezzük Z-nek).

c'est la vie.

laura marling

mert ez a nap sem volt haszontalan, ha rábukkantam egy újabb csodás énekesnőre! ezt mindenképp tessék meghallgatni.

megint egy

hosszú idő óta most először nem néztem meg a monori tűzijátékot, hála az apámnak. egy újabb csodás dolog az életemben, amit bámulatos gyorsasággal és félelmetes érzéketlenséggel tudott tönkre tenni.

nagyon félek attól, hogy öregasszony leszek - nem nagymama, hanem az az igazi öregasszony. magányosan, botra támaszkodva botorkálok a kertecskémben, etetem a tyúkocskáimat és mindenért az apámat fogom okolni.

bár ahogy halad, minden esélye megvan rá, hogy ne alaptalan legyen a dolog.

visszaszámlálás

arra gondoltam, hogy összeszedek néhány fényképet a nyárról. hiszen holnap költözöm Pestre, ami hivatalosan is valami átmeneti időszak kezdetét jelenti a szünet és az újabb szemeszter között. a senki ideje, az akklimatizálódásra és az új rendszer kialakítására szánt napok.

félelemmel vegyes boldog izgalom.

mesterségek ünnepe

családilag ostromoltuk meg a várat és vetettük bele magunkat az izgalmasnak ígérkező fesztiváli kavalkádba. néhány jogos vagy legalábbis annak vélt kritikai észrevétellel járulok hozzá a reklámhoz. aki az alábbiakat nem hiszi, járjon utána! ;)

én ugyan tavaly is voltam már kint, de akkor épp csak a szélén kapirgáltunk - erre most döbbentem rá. az egy évvel ezelőtti időhiányos rohanást most egy egész napos, lassú folyású családi andalgásra cseréltük. ahogy kiszámoltuk, 7 órát sikerült eltöltenünk rendületlen nyálcsorgatással, talpalással és költekezéssel. a mesterségek ünnepe tényleg egy monumentális népünnepély, színpompás forgatag és turistacsalogató látványosság.

a jól megszokott magyaros keserűségnek szabad folyást engedve álljon itt néhány negatív tapasztalat: csillagászati árak a portékák és szolgáltatások terén, hömpölygő tömeg mindenütt, egymástól alig-alig különböző standok végeláthatatlan hosszú sora. mindez persze valahol érthető és természetes, de ha az atyai pénztárca nem védett volna a kínos szembesüléstől, hát... maradjunk annyiban, hogy nem a hőgutától estem volna össze az első 100 m után.

de na, ez összességében mégis csak csodás és egyedülálló dolog! nagyszabású és izgalmas kulturális reprezentáció, kirakodóvásár, hagyományőrzés, népművészeti gyorstalpaló - egy ilyennek pedig kell, hogy legyen helye a nemzeti kulturális eseménynaptárban.

albérletkereső gyorstalapaló

(mindenkinek, aki úgy érzi velem akar élni)

1.: gondolkozz!
ez az első és legfontosabb. tisztázd magaddal, mit akarsz, hol akarod, mennyiért akarod és miben vagy hajlandó kompromisszumokat kötni. fogalmazd meg a kérdéseidet vagy azokat a sarkalatos pontokat, amik a legfontosabbak számodra. ez irtó sokat fog segíteni, amikor már tucatnyi lakáson vagy túl és még ugyanennyi van hátra - na meg a hirdetőnek is, aki egy tucatnyi érdeklődőn van túl és ugyanennyi van hátra.

2.: tartsd észben a telefonálás egyezményes alapelveit!
senkit nem zaklatunk kora reggel, ebéd időben vagy késő este. te sem örülnél neki, és más sem. ha már volt olyan jó arc az illető, és a kedvedért letette a villát, köszönj és mutatkozz be!

3.: azzal, amit mondasz és ahogy mondod, kialakítod az első benyomást magadról
ez az a pont, ahol kapásból bukhatod a helyet. legyél lényegre törő és összeszedett: a hirdetés feladója naponta 5-6 alkalommal bonyolít le hasonló bájcsevegést, fölösleges és szükségtelen minden barokkos körmondat. ahhoz, hogy ezt meg tudd valósítani, elengedhetetlenül fontosak a már korábban megtett előkészületek.

4.: ragaszkodj a személyes kontaktushoz!
én gyűlölöm a bonyolult, rohangászós dolgokat, de az albérletkeresés máshogy nem megy. még ha hihetetlenül határozott is vagy, na meg a legmegnyerőbb hirdetés ellenére is menj el, nézd meg, járj utána. ilyenkor ugyanis nem csak az derül ki, hogy hol fogsz lakni, hanem az is, hogy kivel - és mindkét körülmény komoly buktatót jelenthet egy meggondolatlan költözésnél.

5.: mutasd meg magad
ha többen pályáznak ugyanarra a helyre - és általában ez a helyzet - az ember kénytelen a legjobb formáját hozni a személyes találkozásnál. ehhez viszont elengedhetetlen, hogy tisztában legyél azzal, ki is vagy tulajdonképpen, és ismerned kell a módját annak, hogyan tudod láthatóvá tenni mindezt. nyűgözz le mindenkit, varázsold el a "zsűrit", de kínosan ügyelj arra, hogy mindez ne legyen hazugság vagy valami jól sikerült álca. az együttélés során nagyon hamar ki fog derülni, ha erről van szó. egy szó, mint száz: légy a legjobb önmagad!

die manner von heute

most, hogy lakótársat keresek, elég sokan hívnak (eddig kivétel nélkül fiúk). nem reprezentatív felmérésem alapján azt kell mondanom, hogy szörnyen elveszett ez a generáció.

mindenki próbál irtó udvarias lenni, esetlenek és felkészületlenek (nem tudnak 3 épkézláb kérdést megfogalmazni az albérlettel kapcsolatban). a legrosszabb, hogy kivétel nélkül basztak elfelejtettek bemutatkozni. körülbelül így néz ki egy telefonbeszélgetés:

- tessék
- jó napot kívánok/hello (néhányan tényleg magáznak ... beszarás), a kiadó szoba iránt érdeklődnék.
- igen, jó helyen jársz.
- hát hogy öö... aktuális-e még?
- igen, még keresünk embert.

és itt általában véget érne a beszélgetés, ha nem kezdeném el 1. kedvesen oldani a hangulatot 2. vázolni a paramétereket. jó, nem könnyítem meg a helyzetüket, de tulajdonképpen miért is tenném? életképes, jó kommunikációs képességekkel megáldott, kedves és a szükséges kompromisszumokra kész lakótársat keresünk!

lóra!

ezt nem fogjátok elhinni!
lovagolni járok. már egyszer voltam.

sosem gondoltam, hogy "öreg koromra" (22 év, khm) találok rá a lovaglásra. de a kisöcsém elkezdett járni, és egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentem ma vele én is. két dolog durva ebben: anno 10 éve egy nyarat konkrétan végiglovagoltam, és állítólag nem is voltam olyan béna. a másik pedig az, hogy ez a mai napig látszik, valahol megmaradt az elsajátított mozgáskultúra és tényleg nem vagyok olyan béna. két-három hét múlva már mehetek terepen lovagolni a kis edzőmmel és ezzel egy gyerekkori vagy még régebbi álmom teljesülne.

csak hát úgy néz ki, 21-én költözöm Pestre, ami nem éppen kedvező körülmény. amit tenni tudok, hogy heti 2-3 délutánra hazajövök, na meg a hétvége. de hé, egyszer kell megvenni a bérletet, és annyit fuvaroztatom magam a mávval, amennyit csak akarom. és ebben az esetben igenis akarni fogom.

útravaló

két napja nagyüzemi körülmények között állítjuk elő itthon a lecsó-befőttet. a nagy lekvárfőző lábos alatt megállás nélkül megy a tűzhely és a kezem már ébredéskor marokra fogja a kést. reflex.

a külön élő egyetemista szájában jó előre összefut a nyál már a puszta gondolattól is, hogy a szűkös és szegényes hónap végi étrendet mennyire fel tudja dobni egy-egy adag ilyen otthonról hozott lecsó. halleluja.


felköltözés előtt mindig kicsit olyan, mintha egy 10 hónapos télre készülnék vagy valami igen hosszú útra. egyenesen az ismeretlenbe.

outfit1

a ruhatárammal kapcsolatban még egy kis kiegészítés: hosszú vásárlások után most ott tartok, hogy szinte csak turkálóból származó ruhák vannak a szekrényeben. és ebben a kisestélyitől kezdve benne van minden a nadrágokon és blúzokon át a szoknyákig, ruhákig.

és akkor lássuk, miben fogok ma bevonatozni Pestre:

ez tipikusan egy olyan szett, ami egyszerű és (szerintem legalábbis) nagyszerű - kényelmes és imádom a színeit. az meg gondolom nyilvánvaló, hogy a szoknya volt a meghatározó kiindulási alap.

...és az arcomat azért nem engedem látszani, mert nem az a lényeg. meg mert szörnyű a hajam éppen. ;)

mein Stil

a stílus terén igazán későn érő vagyok.

ezt persze nem úgy kell érteni, hogy még a 20. születésnapomra is anyukám készítette ki a ruhámat. inkább csak elhúzódott az a bizonyos útkeresés. a különböző stílusok között egyszerűen kereszttűzbe kerültem, és őszintén szólva sokáig nem éreztem magam igazán otthon a szekrényemben.

a helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor az életemben egyre nagyobb szerepet kapott a turizás. egyfelől itt nem csak a fast fashion darabokból állt a kínálat, másrészt ténylegesen választásra kényszerültem minden egyes alkalommal. a turkálós ruhák árfekvése mellett viszont a tanulópénzt sokkal könnyebben tudtam megfizetni, szóval lehetett próbálkozni és kudarcot vallani sokszor egymás után. szépen lassan azonban kikristályosodott, mi az ami igazán én vagyok. mármint az öltözködés terén.

...ezt egyébként irtó nehéz lenne meghatározni. íme egy kísérlet erre: szeretem a szoknyát, ruhát és a kényelmes, könnyű anyagokat. igyekszem hangsúlyozni a pozitív adottságaimat, a nagy fenekemet és vastag combjaimat pedig elrejteni. bírom a mintákat, színeket, formákat, meghökkentő szabású darabokat, de szigorúan a racionalitás és hordhatóság keretein belül. egy kicsit mesebeli, egy kicsit nosztalgikus, fene se tudja mennyire "trendi," de hé! ez vagyok én.

és hogy miért hoztam szóba ezt az egészet? mert a blogban ezentúl időről-időre mindez vizuálisan is meg fog jelenni - az új "what to wear today?" rovat keretein belül. ennyi magamutogatás tulajdonképpen még éppen illik is egy ilyen ego-blogba.


(az ötlet forrása egyébként Nellitől származik, aki szintén meg szokta osztani a saját összeállításait. nem akarok én udvarolni, de van köztük egy-két nagyon "váó!" és egy cipő, amit a mai napig nem tudok elfelejteni... )

ágaskodik a tenni akarás*

szépen lassan megtöltöm tartalommal a napjaimat. apró dolgokkal kezdem, és így próbálok egyre inkább tevékeny és produktív életet élni. ez remélem az én kis közepesen elhanyagolt blogomban is megjelenik majd valamilyen módon.

újabb nagy szavak, még újabb nagy elhatározások. két hétig bírtam a tespedést, ez most már valami, ami azután jön.


*a kifejezés nagypapámtól származik és a "buzog (bennem) a tettvágy"-gyal azonos jelentésű szófordulat. csak hát na, mennyivel izgalmasabb!  

banános joe

amikor az apám ezredszerre is inkább a Banános Joe-t nézi, mint bármi mást, ami éppen a tévében megy, akkor érzem csak igazán, hogy örökbe fogadtak. pedig állítólag nem.

az esetek nagy részében fogalmam sincs, hogy mi a fészkes fenét keresek én itt.