a kellemes visszacsatolások

azért szeretem a barátaimat, mert elég ritkán találkozunk ahhoz, hogy emlékezetükben elmosódjanak a kontúrok. így minden találkozáskor megjegyzik, h milyen sokat fogytam...

ó, áldott jó emlékezet, te ápolsz és eltakarsz.

egy kicsit a divatról

a cotcot.hu-n botlottam bele egy cikkbe (és kérem, senki se vessen meg azért, hogy arra kalandoztam... néha hihetetlen felüdülést jelentenek a buta női magazinok) és a cikk mellett egy kollázs igazán felkeltette az érdeklődésem. nem mondom, hogy ide nekem az összes darabot, de szívesen szemezgetnék belőle. és nem csak a kalocsai minta miatt. ;)

valami bennem rosszat szimatol

mára valami nagyon alter, keserédes szívtépdesés. szomorúság van és tehetetlenség.

a leszokott

undorodom a cigarettától. de tényleg. pfujj.

bízni valamiben. bízni valakiben.

lehet-e jól csinálni a vallást? igazabb hívő leszel-e, ha patetikus arccal szorítod magadhoz a Bibliát a vasárnapi istentiszteletre menet és szoborszerű merevséggel ülsz a padban - mert így illik.

21 évesen, májusban keresztelkedtem meg, saját elhatározásból. nagyon sokféle reakciót váltottam ki ezzel a környezetemből, az örömtől a csendes elutasításon át az értetlenségig, mert a neveltetésemben a vallás sosem játszott szerepet, sőt! a családom legalább fele ateista, a másik fele pedig nem gyakorolja a vallást semmilyen formában, és szerintem a keresztlevelén kívül nyoma sincs annak, hogy valaha köze lett volna az egyházhoz. bármilyen egyházhoz.

na ez most csak azért jutott eszembe, mert egyrészt az egyetemen foglalkozom a vallás(ok) kérdéskörével (vallástudomány minor jee.), másrészt meg mert múlt kedden voltam egy remek összejövetelen. fogalmam sincs, minek nevezzem - mentálhigiénés felnőtt foglalkozás, mondjuk. evangélikus rendezésben, kiscsoportban, szuper hangulatban, ismeretlen arcokkal és ismerős problémákkal. a legutóbbi kérdés az volt, hogy jó helyen vagyunk-e éppen, tudjuk-e biztosan merre tartunk, van-e célunk? úgy érezzük, hogy elég útmutatást vagy megerősítést kapunk Istentől, hogy ezt az irányt következetesen tartani tudjuk?

a legszebb, hogy semmilyen receptet nem tudtunk a végén megfogalmazni, amit következetesen betartva sikerülne az életünket a nekünk tetsző mederbe terelni, én mégis valami olyan többlettel távoztam, amiért holnap is visszamegyek.

én jó helyen vagyok. most annyira nagyon, mint talán még sosem. nem tündérmese ez vagy valóra vált álom, hanem a működő dolgok csodás mechanizmusa, amikor a szomorúságnak is helye van az életben. persze csak mértékkel. ;)

56

ha október 23., akkor nekem mindig az iskolai ünnepség jut eszembe. 10.esek voltunk, amikor nekünk kellett gondoskodnunk a műsorról - nyilván első körben a hátunk közepére sem kívántuk az egészet. félig-meddig tudatosan szabotáltuk a próbákat, igyekeztünk a lehető legkisebb energiát fektetni a felkészülésbe.

aztán valami megváltozott. október 23. belátható közelségbe került, mi pedig öntudatlanul kezdtünk egyre inkább azonosulni a feladattal, az ünneppel. a próbák során közösséggé váltunk, osztályként működtünk, közös célt kaptunk és igyekeztünk az elvárásoknak maximálisan megfelelni.

a műsor forradalmi volt. újszerű, bravúros, személyes és szabad. mi pedig megtöltöttük élettel, lendülettel, és azt hiszem ettől vált hitelessé az egész iskola számára. én gitárkísérettel énekeltem el a "ha én rózsa volnék..." című dalt, amivel kapcsolatban azóta sem értem, honnan volt bátorságom ehhez (és állítólag nem is volt olyan rossz... ).

azt hiszem, a nemzeti emlékezet önmagában üres és szimbólikus. a személyes, egyéni történetek azok, amik ünneppé tehetik, tartalommal tölthetik meg. 50 évvel később én is részese voltam a forradalomnak, vér és puskaropogás nélkül, tapsvihar közepette. nagyon abszurd.

u.i.: nem tudom, ki mennyire emlékszik az iskolai ünnepségekre, de azt hiszem általános lehet a következő kép: unott arccal álldogáló gimnazisták, patetikus versrészletek hömpölyögnek az ünneplőben felsorakozó előadók szájából, szolid taps és meghajlás a végén majd mindenki megkönnyebbülésére gyors levonulás. na minket tátott szájjal hallgatott 700 iskolatársunk, néma csendben ülték végig a majd' 40 perces műsort. és visszatapsoltak. ismétlem: visszatapsoltak minket! egy iskolai ünnepségen... hát na. jók voltunk. :)

dolgozó lány

találtam munkát, majd' elfelejtettem mondani. egy kislányra vigyázok, heti 1-2 alkalommal és segítek a házimunkában. remek dolog, és nem csak azért, mert így legalább nem kell meggondolnom, hogy belefér-e a havi keretembe a büfében reggelizni. édes a kislány, jófejek a szülők. csak ne lennének ilyen messze... de az utazással könnyebben barátkozom meg, mint a nélkülözéssel.

éjszaka stoppal járok haza, ha már elment az utolsó és még nem jött az első busz, múltkor egészen a moszkváig volt fuvarom. egészen moszkváig.

apró öröm

tegnap fényes nappal táncoltatott meg a feneketlen-tó mellett a barátom, a játszótér előtt. tangóztunk. illetve ő tangózott, félig-meddig az én lábamon, én meg hangosan, teli tüdőből kacagtam bele a napsütésbe.

talán még az úton togyogó kacsáknál is viccesebbek voltunk. :)

a hallgatás vége

a blogolás örök dilemmája: ha nem történik semmi, nincs mit leírni. a blog unalmassá válik, az olvasók száma végzetesen lecsökken. ha zajlik az élet, és lenne mit leírni, nincs idő. a blog unalmassá válik, az olvasók száma végzetesen lecsökken.

szerencsére most ez utóbbi eset forog fenn, sok történés, kevés szabad perc. alkalmasint igyekszem több időt szánni a lejegyzésre, már csak magam miatt is - külső memória, így még több új élményt tudok befogadni a feledés folytonos veszélye nélkül.

a blog nem haldoklik, csak én is elkezdtem élni. juhú. :)

lelraab jelenti...

lassan a végére érek a fogyókúrám első szakaszának, de még semmi érdemleges nem hangzott el ezzel kapcsolatban, így azt gondoltam, most beszámolok az eddigi eredményekről.

először is a motiváció: egy hete elhívott a barátom a gólyabálra. presztízskérdés, hogy nagyon csinos legyek, és ebben az esetben csinos = vékony, tehát le kell fogyni. nem egy másodfokú egyenlet, még csak képlet sem kell hozzá, csak önuralom. hát szóval na, hajrá.

az elmúlt napokban sikerrel vettem az első akadályt: elpusztítottam minden olyat, ami kísértésbe ejthet a következő egy hónapban. igen, ez azt jelenti, hogy masszív zabálással múlattam az időt, de semmi pánik! hétvégén bemelegítek, ráhangolódom, aztán hétfőtől belecsapok a lecsóba.

nosztalgia

és amikor kamasz voltam még el tudtam hinni a szomorúságot. és micsoda zenéket hallgattam! csodás zenéket. szeretem japánt... talán azóta még sokkal jobban, mert arra emlékeztet, amit akkor akartam, amikor azt tervezgettem, mit fogok akarni most.

ez az én keserédes kamaszkorom, amiből alig emlékszem valamire: füstölők, gyertyák, állandó félhomály. napló, na meg persze józsef attila. és az animék. és a nagy szerelmek. tán igaz se volt.

kényszerplázán

gyűlölök 'soppingolni', mert időrabló, és rossz látni, hogy van aki még élvezni is tudja azt, ha veszett egér módjára rohangálhat ruháktól roskadozó polcok és/vagy fogasok között.

póló le póló fel cipő le nadrág le nadrág föl (ha feljönne) gyors meggondolás nadrág le saját nadrág vissza hisztizés ("kövér vagyok brühühü") nagy elhatározások ("holnaptól futni fogok és odafigyelni arra, mit és mikor eszem!") kiviharzás az üzletből.

egy másikba be (valamivel mégis csak meg kell vigasztalnom magam...), felesleges kedélyjavító vásárlása. elégedettség.

és ezt ciklikusan, újra és újra eljátszva, mert muszáj. és van aki ezt őszintén élvezi... és vannak férfiak, akik elhiszik, hogy minden nő ebbe a szerencsés (?) típusba tartozik, aki kötélidegekkel tud reggeltől estig válogatni, lassan és alaposan végigmérve minden darabot, majd elégedetten (és tényleg, valódi elégedettséggel!) távozni a boltból. mint aki jól végezte dolgát. pfujj.

én nem írok levelet magának

ma éjjel zene kell. mit lehet mondani a 'szeretlek' helyett amikor fojtogat a közléskényszer? olyan érzés, mint egy inverz libatömés, valaki gyömöszöli ki belőlem a szavakat én meg fuldokolva próbálom visszatartani... érzelmi bulímia, kibukik belőlem a szerelem.

írnék levelet, postán vagy e-mailben, kézzel vagy géppel, széttépném és összeragasztanám, hogy aztán oda ne adjam és végül részegen basszam hozzá, hogy nesze. mennyire szabad megmutatni magad? hátha a teljes csomag már nem tetszik, még ha a próbaverzió nagyon is bejött neki, én meg maradok aki voltam:

egy darab közönséges európai kislilla. előfordulási helye mindig máshol, az IUCN vörös listáján a súlyosan veszélyeztett fajok között tartják számon.

nyenyenye

hogyan lehet hozzászólásra sarkallni és/vagy kényszeríteni az egyszeri, talán nem is létező, blogolvasót? lehetnék közéletibb, provokatívabb, művészibb vagy szórakoztatóbb. de nem, ez már csak ilyen 'lillás' marad, ahol én vagyok az alfa és omega.

faszom a kommentekbe. és semmi személyes.

;)

it's a brand new project... fight for the contours!

úgy eszem, mint a francia nők: többször, keveset. de amíg ők ezt a nap 24 órájában átlagosan elosztva, én fél12 és fél3 között teszem. azt hiszem, van még hova fejlődnie a táplálkozási szokásaimnak.

ja igen, jut eszembe: fogyózom.

reggeli

ma reggelre valami csodálatosat, ismét. be kell látni, hogy ami szép, az szép. és sok-sok népzenét tessék hallgatni, mert minden harcos magyarkodást mellőzve, ez azért nekem mégis csak az elevenembe vág, lebilincsel és ráébreszt arra, miért kell örülnöm a saját magyarságomnak.