legigazibb. legigazabb.

akkor lettem a legszerelmesebb a férjembe, amikor gyereket szültem neki.

kétésfél hét

nincs visszhang. nincs tükröződés. nincs találkozás.

nem nyafogok, hanem örülök, hogy nekem legalább lehet gyerekem, más hiába próbálkozik. nem panaszkodom, hiszen a terhesség nem betegség, hanem állapot, ami lefeljebb kilenc hónapig tart. nem esem kétségbe, mert annyian megcsinálták már rajtam kívül. nem foglalkozom magammal, mert ez az egész már nem rólam szól, csak a gyerek a fontos. 

egy bioinkubátor vagyok, aki rezzenéstelen arccal birkózik meg a fizikai nehézségekkel annak érdekében, hogy beteljesítse demográfiai kötelességét. még nincs bennem szeretet, csak mérhetetlen elszántság, hogy végig kell csinálni, bármi legyen is.

a születő anya 1.

van-e magány, ha ketten vagyunk és mostantól örökké ketten leszünk, elszakíthatatlan, biológiailag determinált, kényszerű és feloldhatatlan közösségben? most még a fizikai testen is osztozunk és próbálgatjuk akaratainkat. hol kedves odafordulással, hol ütve-rúgva feszegetjük egymás és önmagunk határait. ismeretlen világok várnak ránk, de véletlenül sem ugyanazok az univerzumok, csak mi vagyunk a közös metszet, de a halmazainknak uniója nincs és soha nem is lesz. távolodások és közeledések, eltévedések és visszatalálások várnak ránk, évtizedes rabság egy olyan börtönben, ahol egymás rabjai és őrei vagyunk. egyszerre élesen és homályosan látjuk önmagunk visszatükröződésében a másikat, a hiátusokat gondosan kitömködve saját énünkről alkotott kényszerképzeteinkkel.

már most gyűlölöm magamban mindazt, amitől nem foglak tudni megóvni téged és csak remélni merem, hogy - velem ellentétben - te képes leszel mindezt megbocsátani. azt hiszem, a legfontosabb a hibákat tanulni. a többi úgyis jön magától.