sokszor olvastam, hogy az igazán fontos dolgokat a gyerekek tanítják meg a szüleiknek - bevallom, ezt amolyan coelho-i, szuperszentimentális, geil bullshit-nek tartottam. aztán gyerekem lett. és félreértés ne essék, nem kaptam direkt leckéket etikából, időmenedzsmentből vagy atomfizikából tőle, mégis érzem, hogy bizonyos dolgokon változtatnom kell.
van a fejemben egy kép arról, hogy milyen irányba szeretném terelgetni a gyerekem, hogyan szeretném segíteni a személyiségfejlődését, milyen életet szánok neki és mi az, amitől inkább megkímélném. ehhez neki szüksége van egy olyan szülőre, aki hitelesen tudja mindezt képviselni és jó példával, bátorítással és szeretettel teszi számára vonzóvá ezt az életet.
és akkor felteszem magamnak a kérdést: én ilyen szülő vagyok? képes vagyok ilyen szülővé válni? a válaszaim pedig a következők: nem, még messze nem vagyok az a szülő, akire a gyerekemnek szüksége van ehhez, és sajnos egyelőre még erősen birkózom azzal, hogy a kényelmes, ám sem az én, sem a gyerekem jól létét nem szolgáló rutinjaimat megtörjem és elinduljak a helyes úton.
most 8 hónapos és napról-napra látom, ahogy nyílik az értelme - nincs már túl sok időm, hogy tényleg leszámoljak a rossz beidegződésekkel és azzá az emberré váljak, akire a gyerekemnek szüksége van. sőt, az igazság az, hogy mindig is olyan akartam lenni, csak soha nem találtam elég erős motivációt ahhoz, hogy kitartsak az elhatározásaim mellett. na, hát most majd megtanulom, mert nincs más út. megtanulom, mert muszáj. megtanulom, mert meg akarom tanulni. megtanulom, hogy aztán egyszer őt is megtaníthassam minderre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése