az elmúlt 8 hónapban sosem tudtam kimondani, hogy egy srác gyerekes, ostoba, szemét módon viselkedett velem és egyáltalán nem érdemli meg, hogy bármilyen szinten is kíméletes legyek hozzá. van, amikor teljesen jogosan hibáztathatom a másik felet, mert nem értem neki annyit, hogy kilépjen a saját komfort zónájából, mert nem kellettem neki eléggé ahhoz, hogy nappal/józanul is elmondja, mennyire fontos vagyok neki vagy mert olyasmivel hitegetett, amit ő sem feltétlenül gondolt komolyan.
nem arra gondolok, hogy akkor most innentől kezdve minden felelősséget a másik nyakába tolhatok és könnyű lelkiismerettel léphetek tovább a csalódások után. egyszerűen csak tényleg nem hibáztathatom mindenért magamat vagy a körülményeket és vannak olyan dolgok, amik nem tartoznak a bocsánatos bűnök közé. a másokkal szembeni nagyvonalúságom határait máshol kell meghúznom - főleg, ha férfiakról és/vagy érzelmekről van szó. ha minden probléma eredőjét továbbra is magamban keresem, ha soha nem adok hangot a nem-tetszésemnek (mert ugye az nem fér bele az empatikus, megbocsátó attitűdbe), ha nem tudok másnak is részt juttatni a felelősségből, akkor összeroppanok a súlya alatt és a saját magamba vetett hitem inog meg.
meg kell tanulnom haragudni. azt mondani, hogy "basszameg, te is ugyanannyira benne voltál, mint én, sőt." hogy nem én vagyok kevés, hanem ő nem érdemel meg engem. egész évben olyan pasik miatt rinyáltam, akikért kár volt. akik jellemüket, akaraterejüket és kitartásukat tekintve gyenge adottságokkal rendelkeztek, minimális áldozatot sem voltak képesek tenni azért, hogy megtartsanak maguk mellett, ilyen férfira pedig egyáltalán nincs szükségem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése