ha október 23., akkor nekem mindig az iskolai ünnepség jut eszembe. 10.esek voltunk, amikor nekünk kellett gondoskodnunk a műsorról - nyilván első körben a hátunk közepére sem kívántuk az egészet. félig-meddig tudatosan szabotáltuk a próbákat, igyekeztünk a lehető legkisebb energiát fektetni a felkészülésbe.
aztán valami megváltozott. október 23. belátható közelségbe került, mi pedig öntudatlanul kezdtünk egyre inkább azonosulni a feladattal, az ünneppel. a próbák során közösséggé váltunk, osztályként működtünk, közös célt kaptunk és igyekeztünk az elvárásoknak maximálisan megfelelni.
a műsor forradalmi volt. újszerű, bravúros, személyes és szabad. mi pedig megtöltöttük élettel, lendülettel, és azt hiszem ettől vált hitelessé az egész iskola számára. én gitárkísérettel énekeltem el a "ha én rózsa volnék..." című dalt, amivel kapcsolatban azóta sem értem, honnan volt bátorságom ehhez (és állítólag nem is volt olyan rossz... ).
azt hiszem, a nemzeti emlékezet önmagában üres és szimbólikus. a személyes, egyéni történetek azok, amik ünneppé tehetik, tartalommal tölthetik meg. 50 évvel később én is részese voltam a forradalomnak, vér és puskaropogás nélkül, tapsvihar közepette. nagyon abszurd.
u.i.: nem tudom, ki mennyire emlékszik az iskolai ünnepségekre, de azt hiszem általános lehet a következő kép: unott arccal álldogáló gimnazisták, patetikus versrészletek hömpölyögnek az ünneplőben felsorakozó előadók szájából, szolid taps és meghajlás a végén majd mindenki megkönnyebbülésére gyors levonulás. na minket tátott szájjal hallgatott 700 iskolatársunk, néma csendben ülték végig a majd' 40 perces műsort. és visszatapsoltak. ismétlem: visszatapsoltak minket! egy iskolai ünnepségen... hát na. jók voltunk. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése