lehet-e jól csinálni a vallást? igazabb hívő leszel-e, ha patetikus arccal szorítod magadhoz a Bibliát a vasárnapi istentiszteletre menet és szoborszerű merevséggel ülsz a padban - mert így illik.
21 évesen, májusban keresztelkedtem meg, saját elhatározásból. nagyon sokféle reakciót váltottam ki ezzel a környezetemből, az örömtől a csendes elutasításon át az értetlenségig, mert a neveltetésemben a vallás sosem játszott szerepet, sőt! a családom legalább fele ateista, a másik fele pedig nem gyakorolja a vallást semmilyen formában, és szerintem a keresztlevelén kívül nyoma sincs annak, hogy valaha köze lett volna az egyházhoz. bármilyen egyházhoz.
na ez most csak azért jutott eszembe, mert egyrészt az egyetemen foglalkozom a vallás(ok) kérdéskörével (vallástudomány minor jee.), másrészt meg mert múlt kedden voltam egy remek összejövetelen. fogalmam sincs, minek nevezzem - mentálhigiénés felnőtt foglalkozás, mondjuk. evangélikus rendezésben, kiscsoportban, szuper hangulatban, ismeretlen arcokkal és ismerős problémákkal. a legutóbbi kérdés az volt, hogy jó helyen vagyunk-e éppen, tudjuk-e biztosan merre tartunk, van-e célunk? úgy érezzük, hogy elég útmutatást vagy megerősítést kapunk Istentől, hogy ezt az irányt következetesen tartani tudjuk?
a legszebb, hogy semmilyen receptet nem tudtunk a végén megfogalmazni, amit következetesen betartva sikerülne az életünket a nekünk tetsző mederbe terelni, én mégis valami olyan többlettel távoztam, amiért holnap is visszamegyek.
én jó helyen vagyok. most annyira nagyon, mint talán még sosem. nem tündérmese ez vagy valóra vált álom, hanem a működő dolgok csodás mechanizmusa, amikor a szomorúságnak is helye van az életben. persze csak mértékkel. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése