röstellem, hogy a bejegyzéseim nem szaporodnak olyan léptékben, ahogyan én azt szeretném, de ilyen ez a félévkezdés.
mostanában rendszertelenül járok haza, néha csak egy hétköznap délutánt tudok a családommal tölteni. néha annyit sem. ez a szüleimet már kevésbé viseli meg, de a nyolc éves kistestvérem elég nehezen viseli. nagyon szeretjük egymást, és amíg itthon laktam, rengeteg időt töltöttünk együtt - ez a szünetekben a mai napig így van. ő viszont a nem-szünetekben is igényli az együttlétet, egy heti mennyiséget viszont nehéz egy-egy délutánba vagy hétvégébe sűríteni.
az otthon-lét azonban nekem a pihenésről, a feltöltődésről szól (legalábbis szeretném, ha erről szólna), amivel nehezen összeegyeztethető, hogy egy 8 éves lóg a nyakamon/zajong a szobámban/kér figyelmet folyton. ezt sokszor rosszul, ritkán türelemmel viselem, ami nem épp a legjobb hangulatot szüli. a nyolc éves nyaggatása miatt nyűgös leszek, néha kifejezetten dühös vagy ideges, ami őt mélységesen bántja és duzzogással vezeti le a feszültséget. a vége az, hogy mindenki megsértődik mindenkire: miért nem beszélek normálisan a kisöcsémmel (anyáék), miért nem foglalkozom vele (barnabás), miért nem hagytok békén (én)?!
ebben a csodás hangulatban indulok vissza pestre, aztán amikor végre biztonságban érezhetem magam, az üres lakásban a kedélyemet legfeljebb az internet hiánya borzolja, jön a kegyelemdöfés: nyomorultul érzem magamat, amiért türelmetlen és ingerült voltam. tudom, hogy ez csak szeretet, ragaszkodás, kutyafüle, de vasárnap este (a furdaló lelkiismeretemet enyhítendő magyarázat szerint), ez a nyolc éves bosszúja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése