amikor boldog lehetnék, amikor szabadna önfeledten szeretni, én mindig arra gondolok, hogy de még vajon meddig? nem magamban vagyok bizonytalan, de a tapasztalat azt mondatja vélem, hogy 1. semmit sem szabad készpénznek venni 2. semmiképpen sem érdemes teljes mértékben másra hagyatkozni - és ebben tulajdonképpen egy jókora bizalmatlanság van, persze nem az egyénekkel szemben. alapvető fenntartásaim vannak az emberi fajjal kapcsolatban. néha azt hiszem, genetikusan kódolt, hogy csalódást okozzunk. másnak, magunknak - valakinek folyton. és én ezért nem tudok kiteljesedni semmiben. mármint úgy érzelmileg.
és természetesen - a Teremtő humorérzékét dicsérendő - ott munkál mindig a maradéktalan boldogság görcsös akarása, a kitartó mintakövetés kényszere. hogy boldognak kell lennem, várnom a pillanatot, amikor a létezésem értelmet nyer és feloldódhatok a teljes elégedettségben.
az én boldogságom nem ilyen: fáj, feszít, gyötör, fáraszt és fenyeget az élet, kegyetlen hozzám (is) minden pillanat. nekem a boldogság oázis - egy lélegzetvételnyi csend a zajos világban. csak néha olyan hatalmas a távolság két megálló között...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése