olvasok egy könyvet (Erika Fischer-Lichte: A dráma története. Pécs, 2001.) amiben a dráma történetét az embernek az egohoz és a különböző identitásokhoz való viszonyával összefüggésben mutatja be a szerző.
lényegében arról van szó, hogy a színház imaginárius volta azt tükrözi, amilyennek hisszük magunkat, amilyennek szeretnénk, hogy mások lássanak minket vagy amilyenek valóban lenni szeretnénk - tulajdonképpen mindig azt látjuk a színpadon, ahogyan önmagunkról, saját identitásunkról és az Én mibenlétéről gondolkodunk.
vannak alapvető szerkezeti elemek, amik igen régi mintákra vezetnek vissza (termékenységi rítusokban a terméketlen öregség és a termékeny fiatalság harca; a karneválok abszurd rendje és a felcserélt szerepek; a beavatási rítusok során az egyén transzformációja) - ezek különböző módon, újra meg újra felbukkannak az egyes korok színpadain.
a commedia dell'arte karakterei közül érdemes kiemelni a szerelmeseket (innamorati). ahhoz, hogy az egyébként sokszorosan próbára tett szerelmük beteljesedjen, a következőkre van szükség: személycsere, álruha, varázslat, őrület - valamiféle transzformáció, aminek révén az egyén megtapasztalja az identitásvesztés folyamatát és az újonnan felvett identitást is. ez az egyébként ficinoi elképzelés a szerelmet mint beavatási rítust írja le, ahol az Én önmagáról alkotott fogalmait kell próbára tenni ahhoz, hogy aztán a szeretett lényben illetve a vele kapcsolatos attitűdjében vehesse fel új identitását.
...
ezért kell nekem újra és újra belehalnom ebbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése