képzeljétek el a legfájdalmasabb, legmélyebb kétségbeesésből fakadó hisztérikus őrjöngést, amit soha sem engedhettek meg magatoknak a valóságban; álmomban teljesen kikeltem önmagamból, zokogtam, ordítottam és addig sikítottam, amíg el nem fogyott a levegőm.
és mellette törtem-zúztam, hozzávágtam a kezem ügyébe kerülő tárgyakat a szüleimhez, akik megpróbáltak lecsillapítani. hatalmas pusztítást vittem véghez, majd berohantam a szobámba, amit teljesen átalakítottak: más színűek voltak a falak, mások a bútorok, de én egyre csak a régi színeket, anyagokat, hangulatokat követeltem. és volt az a pont, amikor már hiába akartam, nem tudtam hangosabban, fájdalmasabban vagy még nagyobb elszántsággal sírni.
apukám pedig csendben megjegyezte, hogy azt hiszi itt az ideje pszichológushoz küldeni, de erre csak annyit tudtam mondani, h korábban kellett volna, amikor kértem.
------
elképzelni sem merem, hogy mit mondana minderre az álmoskönyv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése