tegnap osztálytalálkozó volt a volt osztályfőnöknél, ahol nagyságrendileg az osztály fele jelent meg és érezte magát nagyon vagy kevésbé jól, ezt mindenki egyéni megítélésére bízom. a következőkben csak a saját, végtelenül szubjektív álláspontomat tudom ismertetni, ami igen csak felemás...
az első észrevétel, hogy a majd' 40 főből kb az a 15 jött el, akikről amúgy is többé-kevésbé tudom, hogy alakul az életük. a "maradék", akikkel mondjuk az érettségi óta nem találkoztam, nyilván ide sem jött el. ez egyrészt jó, mert a jól ismert arcok könnyedebbé teszik a hangulatot, de értelmetlenné válnak a "ki mit csinál, merre tart, hogy van mindig?" körkérdések. hiszen tudjuk. akik szájából esetleg érdekes lenne hallani a válaszokat, ők meg úgy sem jönnek el.
aztán a másik, hogy baromira nincs idő és lehetőség arra, hogy valakivel komolyabban elbeszélgessen az ember. mindenki csak kedvesen érdeklődik, de annyian vannak még, akiknek fel kell tennem a két-három kötelező kérdésemet, hogy a válaszra már figyelni sem nagyon van idő... nem hogy kapacitás! innentől kezdve viszont megint csak ott tartunk, hogy még az adott esetben meglévő őszinte kíváncsiság sem tud kielégülni, mert a sürgető kérdezz-felelekben a válaszok is sematikusak: kösz, jól vagyok. tetszik/nem tetszik az egyetem. nem megyek férjhez.
persze ez ilyen. nem vagyunk egymás mindennapjában részesek, mindig az alapoknál kell kezdeni, szépen elindítani egy beszélgetést. itt már nem folyamatos a párbeszéd, meg-megszakadnak a dialógusok. a legszebb mégis az, hogy próbálkozunk, nem akarjuk hagyni, hogy elsodródjunk egymástól. a világunk nagyobb, a távolságok már kilométerekben mérhetők, de jó tudni, hogy van ami állandó: a szándék.
hát az apró kritikai észrevételeimet is úgy tessék olvasni, mint helyzetjelentés, de véletlenül sem bírálat. ez ilyen. mennyire sajnálnám, ha ez sem lenne!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése