abban nőttem fel, hogy az anyám fogyókúrázik. folyton. más-más módszerekkel kísérletezett, de életének egyik sarkalatos pontja a súlyával szemben folytatott küzdelem. önmagát kövérnek, dagadtnak nevezi, gátlásos és túl kritikus önmagával szemben, miközben majd’ 50 évesen még mindig azt mantrázza, hogy “majd ha lefogyok!” – a legszörnyűbb azonban nem ez, hanem hogy egyáltalán nem elhízott! szült 3 gyereket és majdnem minden nap lefutja a maga 6-8-12-22 km-ét. egyszerűen a hozott génjei nem a “piszkafaságra” predesztinálják.
és magamon veszem észre, hogy ez a hozzáállás nem csak őt fertőzte meg teljesen. hazudnék, ha azt mondanám, én egyáltalán nem így látom magam, a testemet, és nem hasonló dolgok járnak a fejemben minden alkalommal, amikor tükörbe nézek. viszont egy dolgot tudok: ha lesz egy lányom, sosem fogom ilyen ésszerűtlenül, alattomosan elhitetni vele, hogy ez a normális. mert nem az. és sose fogom magam előtte ronda kövér malacnak nevezni.
szóval nem csak magunk miatt érdemes kibékülni a testünkkel, hanem mert a dolog ragadós, akaratlanul is tanítható és örökíthető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése