Boldizsár

ő volt a kiscicám. 

én azt hiszem, hogy tényleg nem normális ez a szomorúság, mert hát a háziállat is csak amolyan fogyóeszköz, mint a radír vagy a félpárzokni, és a cicáknál meg különösen benne van a pakliban az idő előtti elhalálozás, nem is értem miért kéne ezen meglepődni. egy kutyáért lehet sírni, azért szinte kell is, mert olyan jó barátja ő az embernek, de egy macska csak érdekből verődik ide vagy oda, senkit sem szeret igazán szóval mi se szeressük meg túlzottan, mert lám mi lesz belőle.

nem is csak a halála, hanem a tehetetlen düh, hogy valaki ilyet tett és nem csak szerencsétlen koccanás ez hanem konkrétan ízzé-porrá zúzott macskakoponyáról, kiömlött macskavérről és lógó macskaszemről beszélünk, meg utolsó macskaerőről ahogy a pici macskamancsok bevonszolják az összetört testet az árokba. nekem ez már gyilkosság, kegyetlenség, én ezért vádlón nézek mindenkire aki elhajt mellettem, mert tehetetlen vagyok, senki nincs akire ráordítsak, hogy hogy tehette?! senki sem fogja azt mondani, hogy sajnálom és senki sem érti meg, hogy itt most sokkal többről van szó, mint hogy egy cicával kevesebb. főleg az nem, akinél nyaranta 2-3 kiscica megy humusznak. 

befogadtuk, megszelídítettük, minket választott és még csak megóvni sem tudtuk, egy kutyát legalább be lehet zárni de próbálja meg valaki azt mondani egy macskának, hogy maradjon szépen nyugton, hát az állatkínzás. 

és itt van ez a kép a fejemben, ahogy az egész lejátszódott, ahogy a kicsi macskám teljesen összetört testtel vonszolja magát az árokba, ahogy valaki még csak ki sem néz az autóból csak továbbhajt, ahogy szépen lassan, egyedül, fájdalmak közepette meghal az én legkedvesebb macskám, amilyen sosem volt és többé nem is lesz. és tehetetlen vagyok, erőtlen és kevés ahhoz, hogy tegyek bármit is, még csak a szemébe sem tudok nézni annak aki elütötte és ráordítani, hogy mégis hogy tehette??!! 

annyira ragaszkodunk mindenhez, amitől egy kicsi szeretet is kapunk, hogy az már csak fájni tud.